A Raiffeisen Galéria tanúsítja, hogy a mesterséges káoszra olykor a művészet az egyetlen ésszerű válasz. A névadó bankház kialakítása során úgy fedték be az egykori bérpalota udvarát, hogy funkció nélküli teret képeztek. A hajdani trezorok mintájára nehezen megközelíthető hely sötét, mivel természetes világítása hiányzik, idomtalan és praktikusan semmire sem használható. Hogy mégis kezdjenek vele valamit, átengedték a kisebb fényigényű alkotásoknak: fotóknak, szobroknak, így nemcsak berendezéséről gondoskodtak, hanem az intézmény reputációjáról is. Okkal büszkélkednek eztán, haszonelvűségükkel a kultúrát támogatják.
*
Traviata modern előadásban: az énekesek utcai ruhát öltöttek egy mai lakásbelsőt idéző díszletek közt. Kivételesen helyeselhető a színpadra állítók döntése, ez volt Verdi egyetlen aktuális darabja, és azért bukott meg, mert a társulat nem volt kapható korhű viseletre.
*
Miért üt szíven ma is Csontváry Kosztka Tivadar 1905-ben festett képe, A taorminai görög színház romjai? Csupán azért, mert egy alkotássá összpontosult ember műve?
*
A jó könyv utáni üresség nagyképűen világhiány.
*
A rend igénye hozta létre a civilizációt, de nem lett-e úrrá rajta a szkepszis, hogy e vállalkozás reménytelen? Soros megújítása közben mintha a káosz pártjára álltunk volna, annak domesztikált – legyengített – formáját kultiválnánk, abban lelnénk föl az ingerlő rejtélyt, az örök frissességet. Talán csak a köröttünk és bennünk gomolygó zavart bizonygatjuk, mikor a változás szükségét hangoztatjuk az állandósággal szemben, és kerüljük a szépet, mint az arányosság, illetve harmónia ideáját, a folyamatos átfazonírozás kedvéért elvetvén az ésszerűt, a valószínűt, a hitelesnek látszót.
Míg korábban szemben álltunk az áttekinthetetlennel, ma hozzá igazodnánk, ami kevés komfortérzettel jár, és útbaigazítást, védelmet sem kínál. Makacs elszántságunk csakugyan segítene az életünket beárnyékoló veszedelmek elleni fölkészülésnél, vagy tovább növeli szorongásunkat anélkül, hogy erőt adna elviseléséhez? Szótárunkból a haladáselvű modernizáció mintha kiavult volna. Fejlődni, gyarapodni, a meglévőt tovább bővíteni már képtelenségnek tűnik, a gyönge alapok nem bírják a terhelést. Egy reménybeni új fundamentum pedig - aminek mibenlétéről nincs és nem is lehet biztos tudásunk -, aligha tanúsít majd elég szilárdságot, hogy reá építkezzünk. Csupán a kétségek sokasodnak, a válaszok nem.