Bertrand Russell: A nyugati filozófia története ford.: Kovács Mihály (Göncöl 1996)

            Tényekben, adatokban, magyarázatokban gazdag, jól követhető ismeretterjesztő munka. Különösen az első két könyve érdekes és értékes, a harmadik, melyben az újkor filozófiáját taglalja, már kétséges. Főként e könyv második része problematikus. Rousseaunál ütközöm az első meghökkentő kijelentésbe: „őrült volt, de befolyásos.” 1943-ban írta, és mivel Rousseau nézeteit Hitler rendszerével hozza kapcsolatba, vélekedését akár korfüggőnek is nevezhetném, ha nem egy filozófiatörténetben olvasnám. Addig csupán az arányok szokatlanok: Kant és Hegel kurta „elintézése”, szemben az antik filozófusok terjedelmes bemutatásával, bár az ilyesféle szerkesztést kielégítően indokolhatja egy sajátos szakmai értékítélet. Az újkor bemutatása során azonban mindinkább előtérbe kerül a személyes ellen- vagy rokonszenv, az elődök és a kortársak tevékenységének ismertetése során pedig már kísérletet sem tesz elfogultságának leplezésére. Elő sem bukkan Wittgenstein neve, holott a tanítványa, és Santayanáról sem olvasok többet néhány kritikus megjegyzésnél.

            A zárófejezet rendkívül fontos. Saját filozófiája (a logikai analízis) kapcsán tanulságos kijelentéseket tesz. Például: „ nem szükséges egyszerre az egész világról adni átfogó, komplex elméletet” (680. l.), módszerükkel egyedi kérdések is vizsgálhatóak – de az általános összefüggések figyelembevétele nélkül? Ugyanitt írja: „a filozófusok …hagyták, hogy a világ szerkezetéről alkotott nézeteiket befolyásolja saját építő, nevelő szándékuk: tudva vagy feltételezve, hogy bizonyos vélekedések erényesekké teszik az embereket, igyekeztek – néha meglehetősen körmönfont módon – bizonyítékot találni arra, hogy ezek a vélekedések igazak is /…/ ha egy filozófus a szakmai tudását az elfogulatlan igazságkeresésen kívül másra használja, a maga módján áruló.”

            Régóta foglalkoztat a határainkon túli igazságkeresés, ami eredményében és az energiáink kutatásra összpontosításában egyaránt veszélyezteti fajunk fönnmaradását. A relativitás-elmélet filozófiai implikációja, illetve az igazság-keresés örvén végrehajtott társadalom-kaoitizálás (annak állítása, hogy 1. kutatásunk független létezésünk körülményeitől, 2. kutatásaink eredménye - az igazság - nem fenyeget semmi módon) fogékonnyá tesz az ócska, tébolyult misztikákra is, az értelem nevében értelem-ellenességre késztethet. Világképünk a környezetünkben tapasztalható szemléleti formák segítségével rajzolódik ki, és ha ezekről bebizonyosodik, hogy hamisak, a zavarában magára hagyott ember az általa még átláthatóba, megérthetőbe, vagy legalább elképzelhetőbe kapaszkodik, az pedig rendszerint kóklerség, csalás. A kutatással tehát lépést kellene tartania a filozófiai elméletalkotásnak, ennek viszont kevés nyomát észlelni. E – megengedem szükségszerű – hárítás miatt, amivel a filozófusok tiltakoznak a komplex elméletek követelése ellen, értelmezési vákuumba kerülünk. Miközben új meg új felfedezéssekkel bombáznak, nincs térkép, ahová berajzolhatnánk friss ismereteinket. Növekvő zavart érzek, mivel egyre kevesebbet tudok és állítok magamról, ahogy e világról is.   

            Russell annyiban segít, hogy megfogalmazására bír, egyebet azonban nem kínál, igaz, vállalt feladata is más. No de mindnyájunké az! Ki szánja el magát végre egy új világkép fölvázolására?

Mark Twain: A titokzatos idegen ford.: Mikes Lajos (Barnaföldi Archívum é.n.)

            Az író posztumusz megjelent kötete némileg elüt az oeuvre-ben megszokottól. Hősei ugyan kedves serdülők, de csupán apropót kínálnak nézetei előadására. A regényesített bölcselet központi alakja a Sátán, aki emelkedett nézőpontjából (angyal, még ha bukott is) tárgyilagosan szemléli az emberiséget, és úgy tartja, erkölcsi érzéke csalja meg. Erre hivatkozva követi el a legtöbb ostobaságot, mivel a történelem maga sem egyéb, mint hosszan tartó téboly. Twain predesztinációs meggyőződése alighanem református őseinek számlájára írható, akik a Jóisten egzisztálásához nem tekintették elengedhetetlenül szükségesnek a szabad akaratot. A szerző azonban letesz a jóság fikciójáról, égi lénye részvétlenül figyeli az alant sürgölődőket és mindentudása birtokában fölöslegesnek ítéli az ügyeikbe avatkozást. Aktuális problémát feszeget, mikor az ésszerűséget veti össze a boldogsággal. Szerinte a racionális megoldások elhibázottak, hiszen félretolják az embert, mialatt optimális eredményhez vezetnek. A Sátán a legjobbat adva öl vagy őrületbe kerget, minden valódinak ismert örömeitől megfosztja fajunk általa istápolt példányait.

            Deista álláspontján Twain az utolsó fejezetben valamelyest módosít: áttér a „minden csak illúzió” hirdetésére. Hogy ez materializmus-e vagy szélső idealizmus, ne firtassuk, az isten-hitet azonban a többi fantazmagóriához hasonlóan a képzelet művei közé sorolja. Szellemi bátorsága miatt érdekes, olvasmányként viszont bágyasztó.

Lambrecht Kálmán: Herman Ottó élete (Magyar Könyvbarátok 1933)

            Példásan megalkotott élet- és pályarajz. Szerzője hibátlan magyarsággal szól mesteréről, és hosszan idéz különféle munkáiból, ügyesen választva meg citátumait. Nemcsak fölényes tárgyismerete válik javára, hanem szelíden fogalmazott bírálata is: noha a tudós iránti tisztelete és szeretete kétségtelen, hibáit sem takargatja. Egyértelműen ítéli meg időskori műveit, bennük a szellemi hanyatlás jeleit véli fölfedezni, de úgy fogalmaz, hogy szava mégse hangozzék támadólag, bántóan. Fogásainak ellesésére buzdít, szemléletét azonban hiába próbálnánk elsajátítani, megfelelő környezet, légkör és habitus híján reménytelen volna érvényesítése. Az ismeretközlés bősége külön érdeme e kötetnek, sorok közé bújtatottan nagyon sok – még a kései olvasó számára is érdekes – tény, adat kerül birtokunkba.