Derűlátás

            Tele voltam bizakodással: ennél már csak jobb jöhet! E föltevésemben rendre megerősítettek nyugati látogatásaim, valamint környékbeli utazásaim. Míg Bécsben, Párizsban, Londonban a jólét és szabadság uralkodott, Lőcsén vagy Marosvásárhelyt sötét nyomorúságot találtam. Ha Nyugat-Németországból a szörnyű háborús pusztulás után alig három évtizeddel virágzó állam válhatott, mennyivel többre lehetünk képesek mi, akik már így is kipréseltünk minden tőlünk telőt a csüggesztően kilátástalan, jövőtlen diktatúrából! Tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz itt, csak szálljon le nyakunkról az orosz szoldateszka!

            Arról, hogy csalódhatok reményeimben, nem is álmodtam. Amennyiben fölszabadulunk a zsarnokság igája alól – vélekedtem -, nekem sem kell többé félállásban, mélyen a képességeim alatti munkát végeznem. Azt tehetem, amire hivatottnak érzem magam. Viszonyaink további romlása elméleti képtelenségnek tűnt, logikusan hangzott tehát a következtetés: csak javulás várható. A St-Germain des Prés járdáján heverő clochardok sem riasztottak, a szabadságukkal tűntetnek – gondoltam -, hiszen féltő óvatossággal kerülik ki őket a rendőrök. Hozzánk is majd akkor köszönt be Delacroix Liberté kisasszonya, ha a vidékre toloncolt, cs-házakba száműzött, maguk vájta pincelakásokba bújtatott nyomorultak választhatnak a tisztes megélhetést kínáló munka és a retorziókkal nem járó, bohém semmittevés között. Leggyötrőbb rémálmaimban sem képzeltem, hogy az életüket becsülettel végiggürcölők is fedél nélkül maradhatnak, és úgy kerülnek utcára fiatalok, hogy reményük se nyíljon az otthonteremtésre.

            Régebben is szedegették a csikket, én meg váltig bosszankodtam, mikor a nagy sokára bedöcögő villamos előtt kifehérült a járdasziget: mekkora pazarlás egykét slukk után elhajítani a cigarettát! Olyat viszont nem láttam, hogy gyötrő éhségében valaki a kukából egyen. Azt meg nyílván a dickensi fantázia szüleményének tartottam volna, ha azt jósolja valaki, hogy öreg ezermesterek és elaggott gimnáziumi tanárok kényszerüljenek efféle gyalázatra. Miért tennék? Noha annyi máshoz hasonlóan a hivatalos gondozói hálózat sem működött, az emberek ismerték egymást és támogatták. Nemhogy a kapu, olykor még a bejárati ajtó is nyitva maradt, úgy jártunk el otthonról, hogy arra tévedő barátainknak cédulát hagytunk a konyhaasztalon: helyezd magad kényelembe, egyél és igyál, míg hazaérünk. Nem féltünk a másiktól, csak a hívatlanul bedörömbölő rendőröktől.

            Amikor az ötödik kerületi pártbizottság egyik távozó vezetője búcsúajándék gyanánt kirúgatott munkahelyemről, eszembe sem jutott, hogy aggódjam emiatt. Az állandó jövedelem elvesztésében inkább lehetőséget gyanítottam, végre megcsillogtathatom képességeimet! Elég jó a tollam, és ha szorgalmasan forgatom, eltart! Mindössze azon csodálkoztam, hogy a lassanként megnyíló legális sajtó miért éppen a leggyöngébb, legcsekélyebb tartással bíró kollégákat öleli keblére. Sebaj, külsősként is megélek, bizakodtam, nem sejtve, hogy néhány hónapon belül mindenütt tudtomra adják: a tárgyilagos újságírás eszméje gyermekes naivitásra vall, önálló gondolatokkal, véleménnyel bíró értelmiségiek helyett pártkatonák kellenek. Én pedig nemsokára megélem a napot, mikor udvariasan csodálkozó szociális kérvényemet gorombán elutasítják: ingyenélőkre nincs szükség!

            A diktatúra kesztyűs kézzel bánt velem, mindössze néhány besúgót épített rám, követett, lehallgatta telefonomat, házkutatást tartott nálam és publikálási tilalommal sújtott. Jövőmet elvette ugyan, és igyekezett megfosztani a szabadságomtól is, de hagyott vegetálni, és bár fenyegetődzött, mégsem vert agyon, mi több, fűt-fűt ígért, hogy megnyerjen magának. Az elnyomás mibenlétéről szólva hosszan kellett magyarázkodnom gyermekeimnek, akik 2006 őszén szó nélkül is megértették, mi a lovas roham, könnygáz, utcai terror, és azóta is érzik kiszolgáltatottságuk terheit: az utcán késsel fenyegetik őket, a sportpályán anyagi lehetőségeik szűkösségéről győződhetnek meg, idehaza meg szüleik élhetetlenségéről. Azon intézmények, szervezetek, hivatalos vagy civil kezdeményezések, melyek támogatásunkra hivatottak, ellehetetlenültek, vagy eleve nem szuperáltak, a lelkünket terhelők, lehetőségeinkből kiforgatók és ilyen-olyan címen bennünket megrablók pedig vígan prosperálnak.

            Valamikor azt reméltem, tízmillió társammal együtt én leszek az állam, most viszont csak egy alávetett, kiuzsorázott, eltartásra váró szolgát látnak bennem. Szabadságom névleges, ha úgy hozza a sors, meghúzódhatok a híd alatt is, máshol alig. Emberi méltóság, tartás és létbiztonság helyett osztályrészemül munkanélküliség, megaláztatás és nyomor jut. E nyomasztó évtizedek kevés okot adtak a bizakodásra.