Dicső pálya

            A múlt idők vértől iszamós, ganétól bűzlő, agyagos lejtőjén fülig mocskosan szánkázol alá. Sejted is, látod is: merre. Nem hazudhatsz magadnak, ahogy nem hazudtál akkor sem, amikor kicsúszott lábad alól a talaj. Kétségeid aligha lehetnek, hová tartasz, legföljebb abban bizakodnál, hamarébb jutsz a végére. Még ebben sincs szerencséd, a meredek nem kurtít szörnyű vándorlásodon, pedig éppoly féktelenül siklasz alá, akár a többiek, akik esésed láttán sem segítenek, mivel zuhantukban nem is segíthetnek.

            Magad is csak annyit tehetsz, hogy számot adsz utadról. Amihez erőben talán nincs hiány, kedvben és készségben annál inkább. Senkivel sem pörlekednél többé! Ajkad harapdálod a meredek vitákon, nem vagy kíváncsi a közös emelkedést tanúsító érvekre, a mozgástok viszonylagosságáról szóló magyarázatokra, az egymás rugdosása közbeni mentegetődzésekre. Zúzós görgéseid, kétségbeesett, hiábavaló kapkodásaid után akármilyen bíztatás hiteltelen. Eleget tapasztaltál, hogy ne érjen készületlenül az utolsó, a legdurvább szakasz sem, amiről érzelmes barátaid – ha volnának – lelkiismeretük megnyugtatása végett kegyesen azt hazudnák: egyenesen megváltás neked! Hamiskodásuk persze téged sem keserít el. Hunyt szemmel lesed a fokozódó gyorsulás ellenére még mindig távolinak tűnő gödör alját, és a félelemtől vinnyogva-szűkölve vársz a végső becsapatás aljas szégyenére.