Tizenöt évesen, a világ mohó birtokbavételére készülve értelmeddel hiába látod be, hogy az elérhetőnek határt szabnak a föltételek, mégis elszomorodsz. Tovább, mondod, ennyi kevés!

*

            Álmod sugdosására ébredsz: ne öltözz föl, ne öltözz föl! Ameddig magadra nem cibálod gúnyádat, váltig töprengsz: ugyan mit jelent ez? Később megnyugszol, tengődésedben még a közelítő vég is csupán üde színfolt.

*

            Szól a telefon. Mielőtt fölvennéd, elhallgat. Rosszkor hívtak.

*

            Tudtad, hogy Rolls-Royce-ból legszebb az eperszínű? Eddig sejtelmed sem volt róla, most tisztán áll előtted. A fölismerés éppoly váratlan, akár az információ, hogy a méterrúd platina etalonját a sèvres-i múzeumban őrzik. Utóbbit olvasmányaidból merítetted, az előbbi pedig álmodban érkezik tudatod mélyéből.

*

            Jaj! - csak ennyit mondasz. Tagolatlan kiáltásodban benne rejlik mindaz, amit érzel. A maga teljességében, és erre egyetlen, mégoly terjedelmes regény sem képes. A betegség azonban csodálatosan tömörít, a halál pedig meghozza a végső, fölbonthatatlan tömörséget, mely az érthetetlenséggel, mi több, az értelmetlenséggel rokon, netalán azonos vele. Szószátyár rothadás, mint pufognak gázaid, mielőtt csonttá aszna a maradó!