Jean Giono: Magasban ford.: Illyés Gyula (Révai 1944)

            A trilógia első könyve, Gide ennek nyomán fedezte föl a szerzőt. Idehaza viszont utolsóként jelent meg, vélhetően azért, mert kissé nehézkesen indít, és csak felénél érezni a lendületét, akkor viszont ugyancsak nekiered! A tűzvész leírása mesteri. Némileg nyersek még a gondolatok, melyek vélhetően a zöld eszmék első fecskéi az európai irodalomban. Lassan bontakoznak ki a panteisztikus hagyományból és van egy kellemetlen, babonás, boszorkányos mellékszáluk is, amit szerencsésen elköt a szerző. Az Aix fölötti táj megidézése pedig kivált jólesik.

Jean Giono: Valaki a hegyekből ford.: Illyés Gyula (Európa 1970)

            Ízes, zamatos, akár egy finom gyümölcs. Egyszerű, hagyományos mesemondás, a narrátor maga is aktív részese a történetnek, sőt, némiképp főszereplője, az egész mégis különleges, és alighanem megismételhetetlen, mivel egy olyan világról – vagy olyan világ utáni epekedésről – tanúskodik, ami nincs már és talán nem is lesz soha többé. Ahol a személyes kapcsolatok mérvadók, ahol nincs elidegenedés, bürokrácia, és minden az, ami. A gazfickó nem titkolja, kiféle, de a jóember sem ölt álcát. Tetteiket ámítás és hazugság helyett csupán a szemérem kendőzi. Mindez nagyon szép, érzékletes nyelven elmondva, hogy elégedetten csukhatom be a könyvet: nem halt ki még az emberi élet reménye.

Jean Giono: Ennemonde ford.: Jékely Zoltán (Európa 1970)

            Mintha időskori jegyzetekből rótták volna egybe, a történet hol erre, hol arra kalandozik, és nem bír vége szakadni. Nem is annyira história, sokkal inkább a táj, a vidék megidézése. A történetnél fontosabb a szél zúgása, az illatok terjedése. Gionot az ember megjelenésekor föltáruló természet érdekli, és csak mellékesen a titkokat fürkésző, emiatt annyira plasztikusak és a cselekménytől függetlenek képei. Erkölcs, viselkedés kevéssé foglalkoztatja, a folyamat megértése izgatja, akárcsak fura alteregóját, a halálára váró idős asszonyt. Irigylem érte.

Jean Giono: Huszár a tetőn ford.: Vajda András (Európa 1976)

            Olyan, mintha utaztató regény volna, másokat Stendhal műveire emlékezteti, bennem viszont az életrajz benyomását kelti. A romantikus história szórakoztató, mégis érdektelen, inkább a közben mondottak fontosak! A magányos orvos monológja kilóg a történetből, mivel saját mellőzöttségéről vall benne. Föld feletti temető, fölöslegesség tébolya, semmiségi túlzás – efféle kulcsszavakat ad meg (a fordítónak nem sikerült a helyes magyar kifejezésekre bukkannia, jobbára csak sejteti, mire utalhat a szerző). A márkiné rohamát mintha tükörből másolná, alighanem így látná saját agóniáját is.