Kisvilág
A Kisgömb utca felénk eső vége a Dévényi utcába torkollott, melynek túlsó oldalán már a vasút pöfékelt. Átelleni sarkán L alakú földszintes bérház szerénykedett, nagybátyám barátja, a helyi borbély lakott benne feleségével és lányával. Utóbbi férjhez ment egy olaszhoz, ami nagy szenzációt keltett akkoriban, Gyula bácsi halála után pedig a mama is Itáliába költözött. Nevezetes szomszéd volt még a lottós család, így emlegették őket, mivel arról váltak hírhedtté, hogy négy találatos képében kétszer is meglátogatott őket a szerencse. Utóbb kitudódott, hogy a könyvelő férj ilyen mesével próbálta elfogadtatni sikkasztásból származó jövedelmét. Amikor lecsukták, a felesége sietve elhagyta őt és a környéket is.
Mellettük egy nagy telek mélyén öreg épület húzódott, lakóját szüleim gyakran emlegették. Rendszerint ódon ruhákban feszített, kékpöttyös fehér blúzt hordott, és kalap nélkül sose láttam. Filigrán lényénél jobban érdekelt persze az elvadult orgonabokrokkal tűzdelt meseszerű kert. Szerettem volna megfejteni a titkát, de nem mertem becsöngetni sem. Nyugatról egy emeletes ház vakolatlan tűzfala határolta, állítólag még a bazilika építésze emeltette az ott „megtakarított” téglából. Két ismerősünk lakta: hátul, a földszinten az öreg suszter, kihez gyakran küldtek át valamilyen javításra szoruló lábbelivel. A konyhában dolgozott, közvetlenül a bejárati üvegajtó mögött, ahol gyakran ácsorogtam a munka befejezésére várakozva, miközben tátott szájjal bámultam a sok szerszámot. Árak, tűk, fogók, és kisebb-nagyobb hozzávalók: háború előtti fémdobozokban faszeg, különféle méretű sarokvas, csiriz, szurkos fonál. Szívesen ültem volna helyébe, hogy a fura, háromszög alakú kapta felett úgy forgathassam a kerek fejű kalapácsot, mint ő. Hangos zakatolással olykor varrt is öreg Singeren. Csáji Attila festőművész az emeleten lakott, hová meredek lépcsőn kapaszkodhattam föl. Magaslati helye ámulatba ejtett, mintha külön világot teremtett volna maga köré!
Az első keresztutcáig már csak egy hosszú, földszintes saroképület volt hátra, melynek első ablakai a kapubejárónkra néztek. Lakói közt is akadt néhány ismerős, egyik-másiknál többször megfordultam gyerekkoromban. Ott élt a besúgó, aki az épület sarkára kommunista fölajánlásból szerelt vörös csillag világítását kezelte. Október 23-án ezt az ékítményt verték le a közeli Mohács utca Tefu-telepéről nyitott platós teherautókon érkező forradalmárok.
A Palóc utca túlsó sarkát az egykori Zigler pékség foglalta el, melynek kemencéiben az ostrom alatt a környék lakossága sütötte alkalmilag gyúrt kenyérféleségeit. Másfél évtizeddel később mindnyájunk nagy bosszúságára előtte dobálták kocsira a kilós veknikkel teli fémládákat hajnali négykor. Ha véletlenül kiszóródott az egyik, az sem zavarta a rakodókat, akik nemegyszer a sárból szedték föl a keletlen-sületlen tésztákat, és hajigálták vissza minden törlés nélkül a lyukacsos alumíniumtartókba.
A Mautner Sándor – azelőtt Szent István – útnál egy nagy, emeletes bérház tornyosult az utca fölé. Nevét a sarokra nyíló közértről kapta, ami a hatvanas évek modernizációja során előbb önkiszolgálóvá alakult, majd a következő évtized összevonási hullámában megszűnt. Innét szereztük volna be a napi tejet és kenyeret, többnyire mégis arra kényszerültünk, hogy elzarándokoljunk a Százados úti kenyérgyárig, mivel a szomszédos sütődéből pedig kőbányára hordták az árut. Annak ellenére, hogy az épület hátsó fele nyitott volt, nemcsak sötétnek tűnt, hanem omladozónak is. Fölújításával nem foglalkoztak, olyan állapotban hagytak mindent, ahogy a negyvenes évek végén festhetett, amikor tulajdonosától elkobozták. Udvarát fölverte a gyom, és igénytelen ecetfák nyújtóztak az ég felé.
Sokáig a Mautner számított a környék főutcájának, rajta zötyögött újpestre a harmincas busz. Néhány teherkocsin felül más géperejű jármű nemigen közlekedett felénk. Szüleim óvtak is az átkeléstől, míg a keresztutcák forgalmától nem tartottak, ott csak a szódás, a jeges és a szenes lovas kocsija veszélyeztethetett volna, egy gyerek figyelmét azonban efféle szenzáció sosem kerüli el.
A sarkon túli földszintes gyárépület bejárata a miénkkel párhuzamos Poscher János – alias Kerekes – utcából nyílt. Düledező téglakerítés kapcsolódott hozzá, ami egy romos kis házat takargatott, hol cirkusz kocsi állt az udvaron. Majd egy műhely komor fémkapuja következett, valamilyen szerelőé lehetett. A sort újabb fölszintes bérház folytatta, mégpedig az utcafrontra merőlegesen. Szürkére festett homlokzatával e tömböt a Reitter Ferenc útra néző Fővárosi Műszaki Kefegyár zárta, az emeletes üzemépület ablakaiból telente, ha a fák megváltak lombkoronájuktól, a járdán sietőkre láthatott az égő szemű irodista.
A következő sarkon megfeketült deszkakerítés tántorgott, hátterében a belső telekhatárhoz simuló magányos házzal, majd a filmrendező Szávaiék villája szegélyezte a járdát. Innét kurta és félig már leomlott téglakerítés vezetett a gyermekrendelő magasföldszintes épületéhez, ahol gyakran megfordultam. Szuterénjében szükséglakást rendeztek be, tágas udvara pedig – ahogy minden közcélú hely – siralmasan kopár volt. Mellette düledező bérház várt a megváltó bontásra, pincelakásából minduntalan fölszállt a sírás és veszekedés lármája.
Az egykor Váci útig húzódó utcánkat a kórház mintegy kettészelte, így a Jász utcánál már véget is ért. A saroktelek mélyén szegényes kunyhó lapult a vadul burjánzó fák és bokrok közt. Ha megállt előtte valaki és körbejáratta tekintetét, a proszektúra kapujára látott, melyen át a hullaszállítók fuvarozták rakományukat egy pár szürke Roburral. Amint megfordult, hogy az oldalunkon folytassa szemléjét, föltűnhetett az is, milyen csekély a különbség a túlnani és az itteni saroktelek között. Egyik helyen talán sűrűbb a zöld, a másikon pedig romosabb az épületroncs. A kerítést is elhordták, mindössze egyetlen szál kifeszített vasdrót árulkodott a telekhatárról.
Egy apró, földszintes épülettel kezdődött az utca. Ajtaja mindig csukott volt, egy maszek lakta, aki műhelyét is a házban rendezte be. Címkéket, feliratos szalagokat gyártott a szabóknak. A közhit szerint ő lett volna az utca Krőzusa, noha e vélekedéshez aligha szolgált tárgyi bizonyítékkal. Szomszédságában mélyen benyúló, hosszúkás épület vonta magára a figyelmet, napszítta fakapuja mögött a kikövezett udvar fuvarosra vallott. Államosítását követően az ingatlant egy szállítási vállalat vette birtokába. Közhasznú tevékenységéről a munkaidő végeztével előszuszogó teherkocsik tanúskodtak.
Repkénnyel futatott hosszú, magasföldszintes épület csatlakozott hozzá, ami kedves szenzációval szolgált, mikor kiderült, hogy azelőtt harminc esztendővel majdnem odaköltözött kedvesem nagymamája. E régi épület tehát meglehetős becsben állott. Oldalbejáróját drótkerítés választotta el a mutatványosok egykori istállóitól, hol lerobbant fa lakókocsikban nyomorúságos páriák tengődtek. Összes komfortjuk egy udvari vízcsapból állt, a hozzájuk bekandikáló egy árva budit sem láthatott. Rejtély, hol végezték el szükségüket. A kerületi tanácsnál abban bizakodtak, hogy lakói előbb-utóbb úgyis kihalnak, és magától eltűnik majd e botrányos nyomortelep, a távozók helyét viszont azon nyomban elfoglalták a Szabolcsból érkezett sokgyermekes cigánycsaládok, akik szegénységüket megátalkodottan közszemlére bocsátották. A Reitter Ferenc út kiépülésével ez az áldatlan állapot tarthatatlanná vált, hiszen naponta zúgtak el arra a szolgálati Volgák. Mikor ledózerolták végre a deszkaroncsokat, három fertőtlenítő autó locsolta utánuk meszes oldattal a talajt.
Az új főutca ezen oldalán soklakásos földszintes bérház szerénykedett, frontja ugyan másfele nézett, kapuja viszont ide. Aprócska udvara egy emeletes villához tapadt, melynek széles följárója sokáig irigységem tárgya volt, gyakran méláztam azon, micsoda élmény lehet a magasból széttekinteni! A szomszédságukkal is szerencsések voltak, mellettük terült el a Mór utcai óvoda hátsó kertje, melynek hatalmas fái mesebirodalmat idéztek. Téglakerítése mögé nem láttam be, így szabadon ábrándozhattam felőle.
A titokzatos éden Krucliék szürke falánál ért véget. Hajdani osztálytársam ronda, emeletes bérházban élt, melynek egyik alagsori szükséglakásában húzta meg magát nagybátyám másik barátja, aki szép szál ember létére elveszítette a lábát. Úgy kellett napról napra fölkapaszkodnia két mankóval a meredek pincelépcsőn, míg lakat nem került ócska fémajtajára. Az udvart betonnal öntötték föl és hátulról sárgára mázolt sufnikkal kerítették be, inkább börtönre emlékeztetett, mintsem lakóépületre.
Oldalánál viszont egy rózsalugassal ékített, előkertes villa sötétlett, némileg elhanyagolt állapotban. (Az elefántidomár Donnert tulajdona volt, kinek lóidomár öccse azután keresztanyám elhagyott házába költözött.) E feketére pácolódott, szerény lak udvara egyben a Mautner Sándor utcai saroképületnek is szolgált. A hajdani üzletsor rendeltetése gyakran változott, hol ilyen cég foglalta el, hol olyan. Sokáig mintha kárpitosok dolgoztak volna apró helyiségeiben, de kibérelte egy autószerelő is.
Az innenső sarkon terült el a grund, és itt állt a környék egyetlen telefonfülkéje is, amiért nevezetes helynek számított. Innét hívtam föl barátaimat és kedveseimet, ha beszélni akartam velük. Télidőben e dimbes-dombos, erősen lejtő telken szánkáztunk, nyáron erre rohantunk keresztül a munkába igyekvők által kitaposott, kanyargós ösvényen. Egyik hátsó fala mentén bódésor szemérmeskedett, odúiban egy-egy családdal. Az ajtókat tenyérnyi, babbal futtatott előkert takarta. A grund felső határán a szemközti pékség lisztraktára állt, melyet a sarokban egy kulipintyó toldalékolt, türelmesen várva, hogy végre megépüljön a Palóc utcának a raktár helyére tervezett folytatása, és így évtizedek múltán a lebontására kényszerüljenek.
Hiú remény! Pedig keresztanyámék is e városrendezési elképzeléshez igazodtak, amikor négyszobás, téglalap alakú házukat úgy tájolták, hogy homlokzatával a majdani utcára nézzen. Ablakait tehát a raktár tűzfala árnyékolta, mivel hosszúkás, idomtalan kertje hamar szíjformájúra keskenyedett, csekély fénnyel sem ajándékozva meg a lakókat. Ennek dacára az egykori rőfös gangos villája kapósnak bizonyult, tét gyanánt bármikor szívesen elfogadták. Kártyás gazdájának kétszer is vissza kellett vásárolnia. Pedig felettébb keveset mutatott, még a hátsó udvarát is eltakarta egy ormótlan sufni.
A sarki grund után az utca észrevehetően emelkedett, a téglalábas fakerítés lépcsősen követte a jó másfél méteres szintkülönbséget. Kapuja a mienk mellett feszített, bejáratunktól csupán egy vékony lécsor választotta el. Otthonunk egyike volt az utca legelhanyagoltabb építményeinek. Vakolat javarészt leszakadt, a maradékon pedig belövésnyomok csúfoskodtak. A háború elején spekulációs céllal, hitvány anyagokból összetákolt négylakásos, fölszintes bérházat az ostrom ellenére sem tatarozták. Gazdája egy idős házaspár volt, nekik meg egyebük sem maradt a puszta tulajdonjogon felül. Az első lakást egy postamester sajátította ki, neki még üvegezett verandára is telt, a tető viszont a reszkető kezű Csidbai bácsi minden igyekezete ellenére rogyadozott, és bentebb – ha lehet – még mostohább állapot riogatta a korhadt fakapun beszökő kíváncsiskodót. Eresz híján a lecsorgó esővíz árkot vájt a gyalogjáró lapjai közé, és azzal fenyegetett, hogy alámossa az alapot. A kémények kiégtek és megdőltek, az udvari vécé minden télen szétfagyott, az egykor bővizű kút pedig elapadt, mindössze néhány kitartó béka kuruttyolt benne.
Hogy nem dőlt össze, egyedül szomszédjának köszönhette. Hátát a tükörépületnek vetette ugyanis, hol öt lakás volt, és a rendelet szerint ekkorát már államosítani kellett. Ami fölújítással járt, vagyis híven támaszthatta a miénket. El is vártuk tőle, mivel apám szülei Erdélyből történt repatriálásuk után oda költöztek. Lakásukat később Bíróék foglalták el, és a hagyományok erejéről tanúskodik, hogy szívesen összeboronáltak volna egyetlen lányukkal.
Utcánkat emez oldalon egy emeletes sarokház zárta, melynek bejárata az említett Dévényi útról nyílott. Földszinti ablakain vasrács díszelgett, egyéb érdekességet azonban nem mondhatok róla azon felül, hogy világos színű vakolatát megette a váci vasút felől gomolygó füst. Éjjel-nappal dübörögtek ugyanis a gőzmozdonyok, csattogtak a túlterhelt szerelvények, és rázták a falakat. Ahol hajdan mutatványosok pihentek, gépek lármázása verte el a csöndet, korom feketéllett.
