Kemény Zsigmond: A szív örvényei (Kossuth 2007)

            Az éppen százoldalas kisregény mára szinte olvashatatlanná fonnyadt. Szerkezete mesterkélt, történetvezetése unalmas, alig áttekinthető. A nyelve viszont egyszerre zavar és vonz is. Elképesztően fogalmaz, hősét például akként jellemzi: „gondolkodó s olykor beárnyalt arckinyomata dacára is lekötelező, szívélyes, vidám, sőt dévaj tud lenni”, azután meg „gazdag, világos haja, mely vékony nyakát terhe által meghajlítni látszott, aláhulladozó aranytekercseivel leírhatatlan bájt kölcsönzött a hómellnek, s a túlsápadt, de vonzó és költőileg szép arcnak, melyen lázas kimerültség dúlt, az idegkór és a fásult kedély félre nem ismerhető bélyegével” – makacsul kísérletezik a leírhatatlannal.

Palotai Boris: Ki ismer engem? (Szépirodalmi 1985)

            A posztumusz novelláskötet egyágú, vékonypénzű, kisrealista. Aki olvasta Palotai első írását, mindet olvasta. A könyv szerkesztői hozzácsaptak néhány emlékezés-töredéket - helykitöltőnek vagy hogy bemutassák: egyebet is tud? Sóhajtva teszem le, igen, csakugyan ilyen az életünk, de ez is kevés.

J.R.R. Tolkine: A gyűrűk ura ford.: Réz Ádám, Göncz Árpád, Tandori Dezső (Európa 2004)   Végtelen szóbőség, és ahhoz mérten kevés szellem, humor. Ott csillan föl, ahol kell: az első kétszáz oldalon, majd a Végzet Hegyénél, és a zárásnál, vagyis mindenütt, ahol a rutinos kritikusok belenéznek, és ami az olvasó figyelmében megragad. A többi keserves írás-robot. Tolkine ismeri és szereti a nagyformát, és juszt sem tágít mellőle. A világ már megmenekült, a csata rég eldőlt, de még száznál több oldalt izzad ki magából. „Megadja a módját”, és amikor a forma végképp kiürül, talál helyet egy kis „megyei” világmegváltásra, illetve hőse elbúcsúztatására. A Szürke-tenger ötlete zseniális, pompás kép a halálra. Szépen köszön el mitológiájának lejárt idejű szereplőitől, és alighanem ez a nóvuma: a mondavilág időnek kitettsége. Egy korszak – egy garnitúra, és amikor az előbbinek vége, az utóbbi sem tiltakozik, mi több, felismeri távoztának szükségét. Íme, az emberfölötti teljesítmény! A könyv végéhez csapott százötven oldalnyi függelék viszont unalmasra nyúlt tréfa, egy szaktudós nyelvöltögetése kollégái felé.

Friedrich Dürrenmatt: Az ígéret ford.: Fáy András, Gera György, Ungvári Tamás (Európa 1970)

             Három kisregény. A címadót filmen is láttam, az igazság szenvedélyének története, és nem csodálom, hogy megihlette a mozgóképeseket (bár úgy emlékszem, happy endet kanyarítottak a végére azok közül, melyeket az író kizárt).  A baleset egy mintahistória, első felében kitűnő, igaz, ott csak morfondírozik az irodalom lehetőségeiről, vagyis arról: akad-e még megírható történet. „A végzet elhagyta a játéktérül neki szánt színpadot, hogy a kulisszák mögül leselkedjék ki, a hagyományos dramaturgia érvényét vesztette, az előtérben minden baleset, betegség és krízis lett… mindössze egykét mondat lehetséges még” (112. l.) Sajnos a kidolgozás érdektelen, a példa gyönge, rossz. A bíró és a hóhér közelít leginkább a krimi műfajához, noha bűnügyi szála unalmas. Ami végigolvasására késztet, a hős küszködése a véggel. Annál érdekesebb a kárhoztatott kispolgári Svájc képe. Sóváran lesem: egy élhető világ! Még lázadni is érdemes ellene.

Semmi egyéb a nemzet mint költemények… Válogatás Charles Olson verseiből ford.: Szőcs Géza  (A Dunánál, Qui One Quint Budapest, Kolozsvár 2003)

            Meglepően erős, noha dísztelen és nehezen követhető versek. Miután a kötet kétnyelvű, szembeötlik Szőcs hűsége a formához. Költői szövege idézettel és utalással teli. Gyakori a szándékolt rontás, rövidítéseket használ, kihagy.

            A műhöz terjedelmes jegyzetapparátus és kimerítő tanulmány tartozik (utóbbiak részben fedik egymást). Míg az intenzivitás élménye erős, hiányzik a ritmusé és a megformáltságé. Olykor azért átsejlik valami:   

                                       „ja, selva oscura, ámde a gyehenna

                                        most nem külső, belőle nem lehet kimászni, saját

                                        éned kabátja, a vadállatok

                                        rád címerezve”

            Érdekes, hogy a korai datálású versek megfoghatóbbak, mint a késeiek, holott korom és a költői fejlődés logikája ellentétesen követelné. A kiadóról pedig csak annyit, hogy az olvasót persze az is érdekelné: Qui One Benn?