Női ösztön, férfi emlékezet

- Halló.

            Mindig így kezdődik: csöng a telefon. Hetekig nem szól, azután egymást érik a hívások. E jelenségre akkor sem leltem magyarázatot, amikor rendszeresen tapasztaltam, most pedig, hogy régóta nem találkoztam vele, még kevésbé értem. Rendszerint hivatalos ügyekben társalgok, a villanyszámlás hív vagy egy közvélemény-kutató, esetleg valamilyen hadráló ügynök: „wellness hétvégét ajánlok”. 

            Bosszúsan veszem föl, milyen kecsegtető ajánlatot utasíthatok vissza? Unom a magyarázkodást, nyaralásra, új típusú biztosításra pedig nincs szükségem. Beérném annyival is, ha nem terelgetnének folyton-folyvást a drága sírkerti pihenő felé. 

            - Zsuzsa vagyok.

            Elfúl a hangja. Kánikulai légszomj, vagy éppen kergetik? Ugyan hová ilyen sietve, drága, nem nálam vesztette el fehérneműjét!

            - Kérem.

            - Zsuzsa. Hát nem ismersz meg?

            Egypár nővel akadt dolgom már, Zsuzsával azonban vajmi ritkán. Nálam erősen alulreprezentált e név.

            Ugyan kivel kevert össze e hangja után ítélve korombeli némber? A nyomógombos telefonok behozatala óta egyikünk sem hivatkozhat hibás tárcsázásra. Az újmódi hívószámkijelzős készülékek véget vetettek a telefonbetyárkodásnak! Mindössze arról lehet szó, hogy a néni régi szemüvegét tette föl, és félreütötte barátnője számát.

- Szombatfalfy Ákos, parancsoljon.

- Mióta magázódunk? Megsüketültél, vagy az emlékezeted gyönge? A te korodban már ezen sem csodálkoznék! Nem akarlak bántani, hiszen mindig azon lovagolták, milyen pikírt vagyok. Mesélj inkább, mi van veled?

- Kitűnő egészségi állapotnak örvendek, csupán az ostoba telefonviccek bosszantanak.

- Mondd, te csakugyan nem ismersz meg?

            - Ha elárulná a nevét, azzal sokat segítene.

- Milyen szomorú! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer bekövetkezik.

- Az elmúlt években többekkel beszéltem, Zsuzsa azonban - micsoda pech! – nem akadt köztük.

- Te állat - és lecsapja.

Sértésnek veszem, ha férfitől hallok ilyesmit, egy nő szájából meg kifejezetten bántó e minősítés. Ha türelmesebb, bizonyára rávesz, hogy elmondjam, ismeretségünk mekkora örömömre szolgál, vagy inkább azt soroltam volna, mijét hová tegye? Tapintatos igyekezetemet legalább egy félmosollyal nyugtázhatná! Hol van már az idő, mikor a fizetett személyzet kötelező udvariassági gesztusaira is reagálni illett, ha köszönömmel nem, legalább néma bólintással?

Korántsem szűkölködöm kellemetlen emlékekben, és ahogy öregszem, mindinkább gyötörnek is, de akármint forgassam a roskatag múltat, e névhez köthetőt nem találok. Nővérem egyik barátnőjét hívták ekként, utoljára hét-nyolc évesen láttam. Széles arca előnytelenül kerekedett ki az akkoriban divatos barna apródfrizurától. Hamar férjhez ment és Olaszországba költözött. Utólag furcsállom is, mivel a közhit szerint a digók inkább a szőkékre buknak. Talán befestette a haját, vagy engem csal meg az emlékezet.

Alighanem magyarul sem tud már, és hiába keresne, a tolakodó ügynökök miatt ugyanis kihúzattam nevem a telefonkönyvből. Én viszont nem felejtettem el, a lottós nénivel lakott egy házban. Így emlegették, jóllehet nem ő, hanem könyvelő ura sikkasztott, majd hogy ne tűnjön föl a szomszédoknak esztelen költekezésük - még televíziót is vettek a variabútor mellé! – azt híresztelték: négyesük volt a lottón. A férfit nyaralni vitték, neje pedig sietve elvált tőle, és máshová költözött lányával, akit persze nem Zsuzsának hívtak.

Balog lehetett? Tőle kitelne. A vizsgáira is gyerekkel járt. Nincs kire hagynia, magyarázta, holott mindenki tudta, jó kis szcéna az egész! Ha bűbájjal nem veheti le lábáról vizsgáztatóját, akkor megdolgozza sírással: legalább egy kegyelemkettest adjon! A csöppség kitűnő színpadi érzékkel üvöltött, és nem akadt olyan elszánt tanerő, aki negyedóránál tovább bírta volna cérnával. Balog viszont sose hagyná félbe a játékot.

            Esetleg Mándoki, nem, dehogy, képtelenség, majdnem egy generációval idősebb nálam. Zsuzsa, Zsuzsa, ugyan miféle Zsuzsa? Talán Szelényi, a hosszú fekete hajával. Ő is vénasszony lehet már, a fame fatal titka pedig éppen az, hogy tévedhetetlenül érzi, mikor kell visszahúzódnia.

            De ki szólított?