Köszönőviszony

            Sok mindent elárul egy köszönés. A szerkesztőségekben mainapság szia, esetleg hello járja, holott a viszony korántsem ennyire baráti. A Horgan-Preston-jelentés ismertetésekor „szemérmes hallgatásért” kárhoztatták a médiát. Feladatuk ellátása során azonban nemcsak a francia szerkesztők élnek meg nehéz pillanatokat, hasonlókról idehaza is beszámolhatnának, amennyiben nem tartanának attól, elveszítik kenyerüket. Félelmük indokoltságáról néhány kurta főnöki megjegyzés tanúskodik a demokratikus sajtó elmúlt évtizedeiből:

            - Hogy lehetsz ennyire tárgyilagos? Fejlécünkre kiírhatjuk, hogy a hír szent, a vélemény szabad, de ilyesmit, már megbocsáss, senki sem vesz komolyan.

            - Minek ez a független értelmiségi allűr? Itt pártkatonák kellenek! Legközelebb előre jelentsd be a témát, ahogy azt is, mit írnál róla! Majd ha jóváhagyjuk, akkor dolgozhatsz, egyébként ne fáradj!

            - Megváltozott a koncepció, semmit nem hozhatunk tőled, különben egy huncut petákot sem sajtolunk ki az alapítványból.

            - Támadnak miattad jobbról is, balról is. Mi a nyugalmat pártoljuk, többé nem közlünk.

            - Nincs lóvé, nincs vaker, értve vagyok? 

            Marad az alászolgája!