Az utolsó vadászat

            Apám élt-halt a vadászatért. Pedig semmi sem késztette arra, hogy öljön, semmi az ég egy világon!

Szegény jó anyám – Isten nyugosztalja! – éppolyan jó húsból való volt, mint én, de nemcsak tőle örököltem az alkatomat, hanem apámtól is, aki nagydarab ember volt, és korántsem vetette meg a konyha örömeit. Mekkora traktákat rendezett a barátainak, milyen élvezettel szopogatta a malac bordáját, melyet jó tejfölösen tálaltak elébe!

- Ilyet senki nem süt!– dörmögte elismerősen, a többiek meg terceltek hozzá, már ha levegőhöz jutottak egy pohár cirfandli segélyével:

- A nagyságos asszonynál senki sem főz különbül széles e világon!

Tisztelték szegény anyámat, nem annyira származása miatt, hétszilvafás őseinkkel kevéssé dicsekedhettünk, hanem és mindenek előtt az állatorvos úrért, mivel hogy széles határban apám volt az egyetlen, aki értett a jószágot gyötrő nyavalyákhoz, és egykettőre kikúrálta a marhát, lovat, disznót, olykor még a kutyát is. A macskát, meg a szárnyas- és aprójószágot nemigen hordoznak mifelénk doktorhoz, ha beüt a kórság, felépül magától, vagy beledöglik.

            Kérdezhetné persze: miféle vadász az ilyen gyógyító, hát nem az a mestersége, hogy helyreüsse a csorbát, amit durva kezek, meg különféle rossznyavalyák ütnek az egészségen? Nem tudom, hogy van, de apám - ha engedte az idő meg a tengernyi dolog, amivel elhalmozták - soha nem állhatta meg, hogy ne füttyentsen Csontúnak, és ne vágjon a közeli Tésztásnak vagy a Csobolyónak, pedig az ronda lápos vidék, ahonnét úgy jött haza, hogy szegény anyám csak sóhajtott, amikor meglátta: 

- Béni, Béni, megint a disznók után járt!

            - Disznó, disznó – mormogta válaszul apám -, jobb az magának, ha előtte hoznak, mintha én megyek utána?

            Ekkorra már elfáradt, különben vidám, harsogó ember volt, betöltötte az udvart a nevetése, és szegény mama sem girheskedett-pityergett mellette! Hej, be’ sokat kuncogtunk, nevettünk! Már amikor együtt voltunk, hiszen egyetlen pillanatra sem maradt abba a jövés-menés, akárhányszor még éjféltájt is fölzörgettek, ha ellett a tehén, vagy lesántult az igás, hát még ha a parádés! Fogatot küldtek elé, nemegyszer a héthatárból, csak jöjjön gyorsan, doktor úr! Apám meg nem kérdezte: kinek-minek? Bekortyolt fél bögre feketét, mert a kávénak mindig ott kellett állnia egy kis lábasban a tűzhelyen akkor is, ha már kihűlt a vas, és csak úgy hörpintett belőle, melegítés nélkül, mivel hogy igyekezett, és már indult is, azután jött, amikor jöhetett.

Eleget aggódott miatta szegény anyám! Hol késik megint? De soha annyit, mint vadászat alatt. A munka végül is csak munka, és nem egyedül mi élünk a keresményén, ő sem lett volna képes nélküle megmaradni. Szüntelenül mászkált, járta az istállókat, ólakat, kvaterkázott a gazdatisztekkel, tudja, micsoda hatalom volt azoknak a kezében? Még a háború alatt – Istenem, milyen messze van már, én még csitri lányka voltam! -, ők irányították a falu életét a pappal, a doktorral, meg a tanítóval. Nélkülük semmit nem lehetett végbevinni, ők meg igyekeztek, amennyire tellett tőlük, böcsülettel, de ki emlékeznék rájuk, no mindegy.

            Hol innét, hol onnét szalasztottak apámért, aki nemcsak gyüszmékelt, folyvást intézett-kezelt is, amint meg hazaért, lezökkent a karosszékbe, elővette a könyvet, a szaklapot - abból is vagy háromféle járt, képzelheti, a háború előtt! Pörölt is miattuk eleget szegény anyám: erre a sok papírneműre megy rá a jövedelmük, Béni! Apám meg csak nevetett, hogy rengett belé az asztal:

- Papírhoz folyamodik, kinek nincs elég sütnivalója!

De még a háború alatt is, mikor kezdtem már odafigyelni a világra, kisebb-nagyobb pakkokkal érkezett a posta, füzet volt, könyv mindenikben. Nálunk tudja úgy tartják, délidőt pihenéssel illik megszentelni. Aki hajnalban kel, kijár annak egy szusszanás az ebédet követően. Így láttam én mindenütt, kivéve odahaza. Mert ha szegény anyám le is dőlt néhanap, apám sose szunnyadt el. Az elébe küldött fogaton, vagy az automobilon talán bóbiskolt egy verset, otthon azonban olvasott, míg érte nem jöttek: siessen már, doktor úr, lesántult a Börcsök! És nem lehetett tudni, mikor keveredik haza, hiszen marasztották erősen, ahol csak megfordult, früstökkel, harapás evvel-avval, meg kiadósabb porciókkal, borral mindig. Jó szívvel vette, ízlett neki, meg nem ártott. Kellett a sok zsíros koszthoz az ő termetéhez.

- Vágósúlyt vagyok – tréfált barátaival, de hát bátran tréfálhatott, azok sem voltak girhes legénykék. Nem kártyáztak, nem kurizáltak, viszont dolgoztak és rendes, becsületes emberek voltak, csak az a fene vadászat ne lett volna!

- Kell valami a férfiaknak, ahol kitombolhatják maguk – csitított anyám, ha éretlen fruskaként lázadoztam a sok ronggyá lőtt madár fölött. Legkevésbé éppen a megsörétezett szárnyasok látványát viseltem, pedig tyúkot öltünk mi is. A baromfiudvar tele volt libával, kacsával, pulyka is kapart bőven, holott ritkaságszámba ment akkoriban, de hogy azt a gyönyörűséges sárszalonkát, ami úgy nyilallott korrogva a Bogolyos felett, hogy szinte hintáztatta a sebes tekintetet, péppé zúzottan, véres tollcsomó gyanánt tegye az asztalunkra, hát azt nem bírta a mellyem! Én még a kalitkát sem viselem el! Parányi csobolyó, eleség gyanánt elibeszórt napi törökbúza helyett röpülés kell annak, ami az égbe vágyik, apám meg a vadásztarisznyájára aggatva hordja haza? Háborgott szegény anyám is, de csak módjával, titkon, amikor úgy hitte: sem ő, sem én nem hallom. Pedig elértettem szavát:

- Mihez kezdjek mármost evvel a gombostűpárnával? Elvásik a fogunk a sok sörétben! - és horgolótűvel meg csipesszel szedegette az apraját, mivel hogy a lánynak nem volt keze hozzá - hogy nem szánja az ártatlanját?     

            Ez volt ama kérdések egyike, amire máig sem ismerem a feleletet, noha hatvan év telt el! Rég elporladtak mind a ketten, Isten nyugosztalja őket! A temetőt is fölszámolták, út épült a helyén, elkerülő út, úgy kellett átmentenem szegényeket az új temetőbe, ahol most pihennek.

            Említettem már, hogy apámat megyeszerte ismerték, még a szomszédos városokba is el-elhivatták, olyan híre volt. Azt is mondtam talán, egyetlen pillanatra sem hagyott föl a tanulással. Kitört a háború, de ő csak hozatta a drága könyveket, már elképzelni sem tudtam, létezik-e olyan mű, amit ne olvasott volna? Hovatovább a pipákat is kiszorította az a sok szakmunka a pipaszobából.

- Ej – legyintett, valahányszor szegény édesanyám prézsmitált a porfogó miatt – elvégre dohányozni a tornácon is lehet!

Nemcsak orvosolta, szerette is az állatokat. Gyakran mesélte, hogy diák korában mindenünnen kihajították, egyetlen háziúr sem viselte el pártfogoltjait, mert fölszedett ő a sánta verébtől az utcára lökött macskakölyökig mindent. Ott istápolta, nevelgette valamennyit a szobájában, és később - még a gyermekkoromban is - tele volt az udvarunk mindenféle lábas meg szárnyas jószággal! Macska, hogy „rúgja meg!”, ló a kocsihoz, és egy kecske nekem. Mindig legyen friss tej, mert arra szüksége van az egészséges gyermeki szervezetnek! Hogy azután Miska szamarat minek tartottuk, csak az ég tudja! Dologtalanul kószált és meg-megrémisztette a betévedőket, hogy jobban féltek tőle, mint Bátortól, pedig az sem volt éppen észrevétlen! Azóta sem láttam pompásabb farkaskutyát, még Márton bátyámék komondora is elhúzódott a közeléből. A bőséges tápláléktól, no meg anyám kihajításra ítélt hajkeféjétől, amivel naponta fésülgettem, majdnem selymesen lágy lett a szőre, úgy feszített, olyan kiállása volt, hogy szerettem volna látni én azt a rossz szándékú csavargót, aki be merészel nyitni hozzánk! Pedig csöppet sem volt ám kötekedő, harcias, inkább szelíd, békés természetet örökölt. A többi állatnak sem ugrott neki, jól megvolt mindegyikkel, és nem bántotta a cserélődő szállóvendégeket sem, holott mindenféle akadt köztük a hálóba gabalyodott őztől az akkor még ritkaságszámba menő kínai csüngőhasú sertésig, hogy szegény anyám nem győzött az ajtóba kiállni: melyik virágát túrják föl, zabálják le éppen? Ő szegény növénypárti volt, ha a konyhai teendői engedték, naphosszat elszöszmötölt a kertben, és sehogyan sem fért a fejébe, hogy aki annyira szereti az állatokat, minek pusztítja őket olyan eszementen? Teli a ház izgő-mozgó, és lépten-nyomon tilosba bukó lénnyel, amit legföljebb kíméletesen hessenthetünk odébb, míg a napközben oly’ szelíden praktizáló doktor úr, kora tavasztól késő őszig bármikor kapható volt rá, hogy kergesse, űzze, lője az erdőn ugyanezeket, hogy aztán nagy diadallal, jókedvűen cipelje haza a sok sáros, mocskos, összeólmozott tetemet.

            Hiszen ha éhezünk, vagy legalább szeretjük a vadhúst! De annyira elteltünk már vele, hogy – akkoriban úgy hittem – egy életre megundorodtunk tőle (nem gondoltunk még, én legalábbis nem, a háborúval, miként azzal sem, ami utána következik, pedig azóta hányszor futott össze üres számban a nyál a gyermekkori vadpecsenyékre emlékezve!), teli volt a tyúkól, az istálló, fél nyájra való bárányunk legelészett a határban. Nem szorultunk volna apám puskájára, mégis hordta a nyulat, a foglyot, a fácánt, néha még őzet, szarvast, vaddisznót is!

            Soha nem mertem megkérdezni, vajon nem sajnálja-e lepuffantani azt a sok ártatlant. Hozzátartozott a vadászat szenvedélye, el sem képzelhettem volna nélküle. Úgy cseperedtem föl, hogy pontosan tudtam, kora tavasszal nyakig sárosan baktat haza a szalonkázásról, később meg Csontúval, a vizslájával csavarogja át a nyarat, ősszel a fertőt lábalja, majd meg szarvasbőgésre siet a szomszéd megyébe. Nagy bánatára nemigen volt nálunk olyan gím, amilyet szeretett volna, így hát vendégeskedésre szorult. Nem mondom, hívták is, előkelő helyekre, nemegyszer grófok, bárók, képviselő urak közé, noha sűrűbben a kisebb berkekbe, a gazdatisztekhez, ügyvédekhez, kollégákhoz. Következtek a téli hajtások, szánnal, csengettyűs szánnal álltak ki, autóval nemigen járt még senki ilyen helyre akkoriban, úgy érezték talán: nem illene.

            Nyugodt, kimért, tempós ember létére hányszor láttam rajta, hogy idegesen vibrál a szemöldöke, ha váratlanul egy-egy hosszadalmasan kivitelezhető feladathoz hívták a „szezon” közepén, mikor éppen vadlest, cserkelést, hajtást, vagy tudom is én mit tervezett! Ment olyankor is, zokszó nélkül, de csöndben.

– Első a kötelesség, fiam – mondta, pedig ha nem csak az értelmére hallgat, hanem enged a szíve sugallatának is, alighanem otthagy csapot-papot, és puskát ragadva kiköltözne valamelyik erdei tanyára az Iharosba, vagy a Szélzugába. Az évek során persze kiismerték a helybéliek, és – ha csak lehetett - inkább egykét napi késedelemmel hívatták el, mert tudták ők is, hogy a kényszerű robotnál többet ér a jókedvvel, elégedetten végzett munka.

Avatatlan szem nehezen vehette észre, hogy bosszankodik-e vagy sem. Magába zárta bánatát – nem is tartozik az másra -, egyedül az örömét mutatta. Otthon sem veszekedett, pedig szegény anyám korántsem volt ám olyan magát rágó szótlanság! Füstölgött, pörölt, kiadta a mérgét, apámmal viszont nem lehetett csak úgy, a vita kedvéért harcba szállni, minden egyes szaváért teljes súlyával jótállt, és az nem volt csekélység. Szegény anyám egyszer, egyetlen egyszer merészelt nyíltan ellentmondani, és éppen a vadászat dolgában! Még ifjú házas korukban, kevéssel azután, hogy hazatértek a nászútjukról, és kezdték kialakítani az életrendjüket, apámat Égéspusztára hívatták, ahol egy fővárosi pénzember tartotta fenn sertéshizlaldáját. Pestisre gyanakodtak, apám meg annak rendje s módja szerint elvégezte a szükséges vizsgálatokat, azután eljött, mert nem talált semmi hibát. A hizlalda igazgatója azonban maga is új ember volt, még gyakorlatlan és tartott attól, hogy kitör a vész, ami az állásába kerülhet. Így a következő napon megint csak elküldetett a doktor úrért, hogy jönne ki újból - biztos, ami biztos! Apám megmérgedt, hiszen foglyászásra várták, és visszaüzent, hogy készséggel áll a tekintetes igazgató úr rendelkezésére, ha valami baja támad.

            Amint ezt meghallotta, szegény anyámat elfutotta a pulykaméreg:

            - Mindig csak az az ilyen-olyan vadászat, Béni – kezdett zsémbelni -, mi volna, ha egyszer nyugton maradna a felesége mellett, mikor nincsen kedve a munkához?

            Apám meg – szegény anyám maga mesélte – fölállt az asztal mellől, odament a vadonatúj, márványlapos almáriumhoz, félrehúzta a felső, metszett üveget, ami mögött egy hasas butélia pöffeszkedett. Az idősebb Lánczi gróf, kinek agarát egy injekcióval segítette át rákos fájdalmán, testált rá azzal, ne tekintse megalázó vállon veregetésnek, de bizony egyebe sincs, mint ez a párizsi rokonaitól kapott ritka Napóleon konyak! Berakták hát a vitrinbe, és szegény anyám olyan büszke volt rá, mint egy ígéretre, hogy eztán csupa különlegességhez jutnak, és az ő sorsuk is unikum lesz a maga nemében! Apám meg elővette ezt a vastag falú, nehéz, sötét palackot, fölemelte és úgy vágta az ebédlő mozaiklapos kövéhez, hogy menten ezer darabra tört.

            - Mit ér az élet, ha még vadászni sem lehet? 

            Telt-múlt az idő, én már nemcsak hogy világra jöttem, hanem tizennégy is elmúltam, és úgy beleszoktam a világba, hogy föl sem ötlött volna, csodálkozzam azon a téli délutánon, amiért a fegyvereivel látom matatni. Csak szegény anyám zsörtölődött megint a konyhában: olajos lesz minden! De ő sem szólt, hiszen tudtuk, a tél nagy eseménye következik: másnap disznóhajtás. Bár nem léphetett ama híres-hírhedt ugodinak a nyomába – apám kedvtelve mesélte, miket hallott az ottani terítékről, oda azonban soha nem hívták, és amilyen rátarti embert volt, talán el sem megy -, ebből a falu mellett rendezett férfimulatságból azonban a világ minden kincséért sem maradt volna ki! Pedig nagy terítékkel nemigen büszkélkedtek, négy-öt disznó ha esett, annyiról is már faluszerte meséltek. Hat puskásnak éppenséggel nem sok, mégis hetekig készültek rá. Amilyen szerencséjük volt, esett a hó, az évben kívált bőven hullott az áldás. Engem is úgy megdobáltak a helybéli legények, hogy alig győztem ruhát cserélni, szárítkozni, ott fűtőztem hát én is a konyhában, és hallgattam szegény anyám rendelkezéseit: mit vegyenek elő a hajnali induláshoz. Holott nem az én apám rendezte a hajtásokat, ahhoz Zsiga bácsi, az uradalmi erdész jobban értett, elvégre a szakmája volt, a hajtók kisebbik csapata mégis a mi udvarunkba gyülekezett, és tőlünk indult Bogolyos fele. Ehhez majdnem egy hordónyi pálinkára volt szükség, részint hogy a „jó reggelt!” becsülettel megessék, részint pedig az ováció mellé. Gondoltak arra is – ami gyakran megesett -, hogy nyomozni kell a sebesült disznó után, és ameddig odavannak, a szekérre rakott zsákmánynál fagyoskodókat sem hagyhatják szárazon. Hát még amikor meghozzák, és Márton bátyám portájánál elrendezik a terítéket! Tudvalevő, hogy ott felettébb szűkmarkúan bántak az itókával, özvegyember lévén egy vén házvezetőnő parancsolt a konyhán és pincén, aki úgy fogához verte a garast, mintha a sajátja lett volna, és ha nem akartunk szégyenben maradni, hát nekünk, a vadásztársaknak kellett helytállanunk. Ez még csak az ital eleje volt! Mert képtelenség, hogy borral ne köszöntsék a napot! Kortyolni kellett a früstökre, ha meg bevégződött a hajtás és megkerült az elbitangolt disznó, étlen-szomjan akkor sem maradhattak. Hazatérve következett a – gyakran már csak – estebéd, gazdagon megöntözve akár éjfélig is újabb poharakkal.

A konyhasutból akkor már szép rálátásom nyílt az ételek sorára. Kolbász, szalonna, tojás reggelire, sült oldalas, szamóka az útra, néhány téli alma mellé, apám úgy szerette. Itthon meg orjaleves, előlegbe bizalommal toroskáposzta, vastagon tejfölözve, ropogós sült hús, zsírjában tocsogó töltött kacsa, olykor még egy kevés pörkölt is, na éppen csak az utója, ha úgy adódik. Ehhez bizony kiadós mennyiség kellett az elvermelt zöldségből, de körülnéztünk a kamrában, pincében, füstön és tojóházban, még a kenyérből is duplát süttettünk. Éppen elég teendő akadt! És csak szaporodott, mivel nagybecsű vendég érkezett, egyenest a fővárosból! Ami eseményszámba ment volna akkor is, ha nem István bácsit hozza haza kocsi, de ő volt, saját személyében, az író, kinek híres könyvét névre szóló dedikációval már évekkel korábban megkaptam. Elolvastam, tetszett, bár olyan fiús történetnek hatott. Engem, mi tagadás, kevésbé izgattak Oglu cselvetései, mint – gondolom - a korombeli legénykéket.

Noha Zsiga bácsinál szállt meg, nem nálunk, de átjött vacsorálni, apám meg felettébb örvendezett a megtiszteltetésnek, hogy ilyen embert láthat vendégül. Ha némileg megkésve is – hiszen a nagy hó miatt majdnem másfél órát várakoztak az állomáson, amíg bedöcögött a pesti szerelvény –, nagy trakta kezdődött, és látnivaló volt, másnap is folytatódik, ameddig el nem viszi vendégünket az esti váltóvonat. Pedig látogatása szokatlan, baljós előjellel kezdődött: hogy, hogy nem kemény fogadtatásban részesítette a kutyánk. Említettem már, hogy fenyegető külleme dacára Bátor jóságos volt, és rendszerint beérte annyival, hogy megmorogja az idegent. Ezegyszer viszont úgy nekivicsorított, hogy ha nincs mellette apám, talán még fel is dönti. Úgy kellett elparancsolnia onnét, mi meg nem győztünk mentegetődzni. István bácsi, noha meghökkent kissé, csak legyintett: érzik rajtam a vér szaga!

A történteket mégis nekem rótták fel, miért nem rekesztettem el tisztességesen az ilyenkor folyvást lábatlankodó házőrzőt. Csontú bezzeg a helyén volt, fegyelmezett vadászebként már órákkal korábban a szőnyegére hasalt, onnét leste a szertartásos fegyverolajozását, számára az a készülődés ígérete volt, és nem holmi gyanús esemény. Ő nem aggatott senkinek, Bátor azonban ilyenkor nem bírt magával.

- Kitört rajta a vadászláz – mondogatta apám – pedig azt sem tudja, mi fán terem.

            A nagy jövés-menésben sehogyan sem akaródzott hátravinni a méhesbe, ahová már nem hatol el a lárma, különben is nagy volt a hó, én meg hamarjában csak egy papucsba bújtam, gondoltam, elég, ha a tojóház melletti kis rekesztékbe csukom, ami közelébb esik, noha onnét – nyáron már tapasztaltam – ki tudott bújni. Hogy a drótháló alatt csusszant-e át, vagy a ferdén elheverő dióverő póznán kapaszkodott-e föl a kerítés tetejére, nem sikerült kitudnom. Fázik talán – bizakodhattam -, és kényesebb annál, semhogy hasig szakadjon a hóba! Bár azt hiszem, nem is gondoltam semmire, egyszerűen csak lusta voltam csizmát húzni, inkább a vendég körül sertepertéltem. Az első író volt, akit életemben láttam, és mindjárt ekkora híresség, a pesti minisztérium tisztviselője!

            Honnét ismerte apámat, elfeledtem megkérdezni. Talán a szülőfalujából, Bakócáról, ahol korábban gazdatiszt volt? Alighanem ott melegedhettek össze, és ha régi vadásztársa, Zsiga bácsi meghívta, elnézett hozzánk is. Sokáig borozgattak, én pedig az izgalomtól hamar elálmosodtam, így nem hallottam, mikor szüleim kikísérték. Másnap viszont már hajnalban talpon voltam! Szerettem nézni a tornác előtt topogókat, amint kéretődve, lassú méltósággal vonulnak a nyárikonyha felé - ha sok volt a hajtó, előfordult, hogy az utója már a tornácon rekedt -, és nemcsak bámultam őket, mint afféle házikisasszonynak, tisztemhez tartozott a kínálgatásuk is. Csípőmhöz támasztottam hát a szalmafonatú demizsont, balkézre vettem a pohárral teli tálcát, és szorgalmasan jártam körbe:

            - Igyék!

            Egyikük sem kérette magát! Két-háromszor is újra kellett tölteni a megürült üveget. Sári meg, aki szintén ott térült-fordult az udvaron, szólt, hogy sehol sem látja a kutyát. A teremtésit, ez megint kujtorog valahová! Mégsem lett volna szabad beérni a rekesztékkel. Nemsokára majd hazahúzza a gyomra.

            Aznap reggel tengernyi dolgunk volt. Alig hogy megürült az udvar, ebédkészítéshez láttunk. Közben megbeszéltük a hallottakat. Amilyen sebesen járt a keze szegény anyámnak, éppolyan gyorsan pörgött a nyelve is, így azután egyetlen pillanatig sem unatkoztunk. Elég kibeszélni valónk akadt a nagy tumultus után, érdekes híreket hozott a vendég is, és bár javukat alighanem megtartotta szegény anyám, korántsem szűkölködött a mesélnivalóban. Én meg közben úgy megfeledkeztem Bátorról, mintha nem a mi kutyánk volna. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, semhogy vele törődjek, mikor még egy fohászt is mondottunk szegény anyámmal! Megesett, hogy imádkoztunk apámért, kivált disznóhajtás táján, hiszen ez a nagy, veszélyes vad ölte meg Zrínyit is, pedig mekkora úr volt, most pedig különösen elkélt az aggódás:

            - Nincs jól az apád – súgta nekem -, egy ideje hasgat a szíve. Nem panaszkodik, még nekem sem szól, de engem nem téveszt meg. Csak nehogy valami baja essék!

            - Ugyan, mi baja lehetne? – nevettem rá, pedig bennem is gomolygott valami sötét örvény, alighanem Bátor miatt. Szívesen kiseprűztem volna szívemből, ha tehetem. Szegény anyám viszont mintha kissé megnyugodott volna szavamra, fosztotta a csirkét, és bele-belekavart a levesbe, hogy fő-e. Én meg örültem, hogy nem mén ki, és valahányszor szüksége támad valamire, magam futottam érte. Körül is leselkedtem mindannyiszor, nem bukkan-e föl valahonnét az a kutya, de mintha a föld nyelte volna el.

            Így tartott ez tizenegy óráig, mikortól is számíthattunk már a vadászokra. Addigra a munka nagyján túljutottunk, beállítottunk mindent, akár fél órán belül tálalhattunk volna. Sári megropogtatta a derekát, szegény anyám meg csak sóhajtozott, mégegyszer ellenőrizte a mártást, tésztát, sodót, és a fejéhez kapott:

            - Uram Jézus, a szóda! 

            Mivel apám szerette a bort, a városi doktorok pedig, akikhez olykor bejárása volt, már kevésbé, abban egyeztek ki, sosem issza tisztán, felét szódával pótolja. Annyi mindig akadt az üveg alján, amennyi neki kellett, de mi lesz, ha kérnek a vendégek is? Kaptam a bekecset, kendőt, ugrottam a csizmába, és szaladtam Ferkéjékhez, akik tartottak, mióta az öreg Schwartz bácsit eltiltották a kereskedéstől. Persze Schwartz bácsi maradt a szikvízkészítő, más nem is értett hozzá, csak éppen Ferkéjék neve alatt dolgozott és az ő portájukon árult, hogy „neve legyen a gyereknek” - amint apám mondta. Szombat volt már, nem is értettem, miként felejthettük el, és rettenetesen szurkoltam, sikerüljön szódához jutnom! Izgalmamban végigrohantam a falun, mintha a sietséggel kiérdemelhetném a szerencse kegyes pártfogását, és igyekezetemért cserébe, vagy csak a véletlen folytán, csakugyan találtam még négy teli palackot. Visszafelé persze nem loholtam, két kosár húzta a karom. Éppen csak sétáltam, és közben ugyancsak forgattam a szemem jobbra-balra: hol bukkan föl a kutya. Kertészék szukája körül rendszerint nagy volt a nyüzsgés, de hiába húztam félre az egyik kijáró kerítéslécet, nem láttam Csipit sem, nemhogy Bátort! A pap pudlija is egymagában hevert a mohos lépcsőn.

            Dél lett, harangoztak is, a vadászoknak meg se hírük, se hamvuk. Szegény anyám kiállt az udvarra. Szerencsére – gondoltam én gyerekfejjel – nem a kutyánkat keresi! Észre sem vette a hiányát, az apámat leste.

            Bő egy óra múltán szállingózni kezdtek a hajtók. Nem jó jel az, ha egyesével jönnek! Mikor rendjén mennek a dolgok, ugyancsak felpakoltan, és a sok melegítőtől némileg már kapatosan egy kompániában térnek haza. Szegény anyám futott is a kapuhoz: mi történt?

            - Nincsen baj – hangzott a válasz -, csak hát meg kellett ismételni a hajtást, mivelhogy farkast láttak.

            Eltátottuk a szemünk-szánk, holott a farkas még nem volt olyan ritka, mint mainapság, de azért nemigen találkoztunk vele. Télvíz idején át-átkeltek a Dráván, és éhségükben messzi elkóboroltak, hanem akkora lármát csaptak köröttük a vadászok, hogy hamarost jobbnak találták, ha visszatérnek - vagy lepuffantották őket, nem tudom -, annyi biztos, eleven farkast én másutt, mint a pesti Állatkertben, nem láttam. 

            - Fene azt a rühes ordast, pocsékba megy az étel – mérgelődött szegény anyám, és visszahúzódott a konyhába, hogy mentse, ami menthető. Jó félóráig maradt odabent, én meg az udvart söprögettem, próbáltam megtisztogatni a sáros csizmákkal letaposott hótól.

            - Hol kujtorog az a dög is? – mondta, amikor előjött újra, és akkor már én is éreztem, hogy nyugtalan. Nemsokára meghallottuk a szánok csilingelését. De valahogy azok sem úgy közeledtek, ahogy máskor. Szegény anyám ott téblábalt a tornác előtt, nem tudta, behúzódjék-e konyhába, vagy elébe fusson. Én persze rohantam megnyitni a nagykaput, és kiálltam az árokpartra, onnét lestem a közeledőket. Gondoltam, jó lesz akkora grandezzával fogadni, hátha nem ötlik úgy szembe Bátor hiánya.

            Anyám meg csak állt a tornác előtt, mintha odanőtt volna.

            - Hát apád – kiáltott –, látod-e?

            A szánunkat éppen láttam, apámat azonban nem.

            - Jön a szán.

            - És az apád?

            Akárhogy meregettem a szemem, a szánon nem volt egyéb egy nagy halom bundánál, ami lehetett az útitakarók halma éppúgy, mint egy letakart test. 

            - Az apád?

            Szegény anyám már visított, én meg csak a könnyeimet nyeltem, és moccanni sem mertem. Hallottam, amint meglódul mögöttem, és majdnem elsodort, úgy iramodott a szán elé.

            - Béni! Az uram, mi történt?

            - Hő – mondta Karcsi bácsi a lovaknak. Mögötte megtorpant az egész menet. Négy szánkó, és egy sereg gyalogos ember meredt kíváncsian az anyámra. Csak nem lehet, hogy baja essék! Láttam én már olyanokat, akiket meglátogatott az Isten, akkora kár itt nem lehet, ami ekkora némaságot indokolna.

            Szegény anyám halotta a csöndet. A kendőjét letépte magáról, átugrott az árkon, egyenest a szánnak, ahonnét most vettem észre, kilógott apám csizmás lába. Amint föllépett a hágcsóra, hát megéledt a kupac. Apám szétrúgta a ráterített bundákat, fölemelkedett, fél kézzel magához ölelte, és úgy tartotta a levegőben, jóllehet szegény anyám sem volt éppen az a nádszálkarcsú termet. Harsányan rikoltott, akkora hangja volt, bezengte a falut:

            - Mink legalább élünk!

            Egészen nekivörösödött az arca, hogy az erőlködéstől-e vagy a vastag bundáktól? Én meg eltátottam a számat, hirtelenjében azt sem tudtam, mihez kezdjek, anyám meg úgy kiabált, mint még talán soha:

            - Béni, maga Isten átka! Hát így beszeszelt?

És öklével verte apám mellét, közben egyszerre sírt és nevetett. Erre azután fölcsapott mindenünnen a nevetés. Ugyancsak szaporán kortyolhattak a vadászok, hiszen a vendégen kívül nem akadt köztük egyetlen józan sem.

            A vadászat pedig annak rendje és módja szerint kezdődött, disznó azonban alig akadt, helyesebben szólva mindössze egy malacos kocát láttak, de azt is elhibázták. Már Szent Hubertust emlegették, mikor kürtjével Zsiga bácsi váratlanul lefújta a hajtást. Ilyen is csak minden szent időben egyszer esett meg, utoljára egy kitörő és a hajtókat megkergető vén kan miatt. Hamarosan küldönc érkezett a lőállásokhoz, farkast láttak oldalvást elosonni. Mitévők legyenek? Bogolyos azon felét iszalagos limbus borítja, remélték tehát – mesélte a vendég, mialatt megmártózott az orjaleves illatában –, hogy nem szalad világgá. A hajtók csoportjának egyik felét hazaküldték, a másikkal igyekeztek elállni a bozótost. Csakhogy az elirányítottaknak sem akaródzott hazatérni, a napszámukat féltették, vagy a kíváncsiság piszkálta őket, egy szó mint száz ott ténferegtek, és mint utóbb kiderült, engedetlenségük okozta apám balvégzetét. A lármázásuktól megriad vad ugyanis nem kanyarodhatott szokott útjára, kénytelen volt a sűrűben rostokolni, miközben fölállt az újabb hajtósor és megindult ellene. Sokáig nem is mozdult ki a rejtekéből, és már azt hitték, észrevétlenül kereket oldott, ám egyszer csak fölbukkant, és mintha madzagon húznák, rohant apám felé, méghozzá olyan sebesen, hogy csak úgy porzott a hó körötte.

Mint lőállásbeli szomszédja, a vendég már célba is kapta a veszett farkast, de várnia kellett, részint a vadászillem okán, mivel az állat apámnak tartott, részint meg azért, mert attól félt, más is a tűzvonalba kerül, inkább leeresztette hát a fegyverét. Azt mondta, gyanús volt neki a hajtott mozgása, egy kiéhezett ordas nem ugrál olyan könnyedén, de annyira gyorsan játszódott le mindez, hogy szólásra sem jutott ideje. Apám meg, aki csak a fenevad előtörését és indokolatlan támadását észlelte, az állatot magát azonban nem vehette szemügyre, rögtön tüzelt, és gyakorlott puskás lévén telibe is találta. Mire a felkavarodott hó leülepedett, a meglőtt vad sem moccant. A hajtást lefújták, ők meg szaporán siettek a ritka zsákmány felé. Apám ért oda elsőként, mindössze tíz lépést kellett megtennie.   

            Odaállt mellé, azután lerakta fegyverét a hóba, amit vadászember – a vendégünk szerint – sohasem tesz. Leült egy fatönkre és azt mondta:

            - Na, én sem lövök többet.

            - Belediktáltuk a butykost, hogy megnyugodjék – folytatta hírhozónk a leves után, mialatt a káposztával kínáltuk - muszáj volt, mert hogy állatorvos létére valaki így beletrafáljon! Szavamat kellett adjam neki, ha egyszer megírom is, úgy elmásítom a történteket, rá se ismerjen senki. 

            Mindebből én akkor egy szót sem értettem, folyvást csak a Bátor miatt szurkoltam: meg ne rójanak, amiért elbitangolt apám büszkesége! Szegény anyám meg csak hallgatott. Nem beszélt róla senkinek! Ameddig el nem vitte a szíve, apám sem vadászott többé. Igaz, később már nem is tehette volna, hiszen be kellett szolgáltatnia a fegyvereit. Mindössze néhány hónapon múlott, hogy megbizonyosodjék felőle: vendégünk tartja az ígéretét. De ez már nem volt olyan fontos.