Bálint Péter: Tarvágás – hegyi beszéd

(Felsőmagyarország Kiadó, Szépírás Kiadó

Miskolc, Szolnok 2006)

            Minek ír? - egy Hegyi Beszéd sűrűségű szónoklatra készülőnek alighanem felelnie kell e kérdésre. Amit Bálint Péter szavaiból kihüvelyezhetek, csupán a válasz elodázása, és újabb kötözködésre serkent: mi ambicionálhatja?

            Rousseau-t idézi, aki ha olykor szépít és elken, mégsem tagad el semmit. A vallomás belső kényszer, egyszerűen nem teheti, hogy hallgasson. Fölmentést, vigaszt, diadalt, gyönyört bensőjének föltárástól remél. Úgy hiszi: legapróbb titkának elhallgatásával is önnön sikerét kockáztatná. Bálint Péter hasonlóként tudja, hiszen akként zárja írását: „igyekeztem szerzetesként vallani lelkem titkairól”, de ha summáznia kellene, miben állnak e titkok, alighanem maga is zavarba esne.

            Csakugyan nem könnyű meghatározni, miről szól 183 telenyomtatott oldalon. Hangütésével - „ülök az almafa alatti padon, s a reggeli kávémat kortyolgatom” – kevésbé, beszédhelyzetével annál erőteljesebben emlékeztetne Déry Tibor: Ítélet nincsére. Azt sugallja, elérkezett a számvetés ideje, most szembesül azzal: ki volt és mivé lett. Ha a kertre néz, éppúgy magát látja benne, mint felesége pillantásában, vagy a tolakodóan erőszakos, esetleg szégyenlősen elódalgó szomszédok megnyúlt képében. Kiszemelt elődje csak azért idézte tusculanumát, hogy a térben is megjelölhető kilátópontot keressen, honnét végigtekinthet sötétbe fordult életén. De hol és min pillantana át Bálint Péter? A sorsával küzdő embernek itt nincs nyoma. Mintegy kárpótlásul, bepillanthatunk viszont Hegyalja köznapjaiba.

Amennyiben hiteles a kép, művét haszonnal forgathatom, csakhogy a Tarvágásnak nincs sok köze a szociografikus leíráshoz, mint ahogy idegen tőle a tudományos szemlélet is. Az értekező próza egyik jellemzője, hogy a szerző van témájáért, itt meg saját szépségét, kiválóságát és viszonylagos jólétét ünnepli a szerző. Hajlamos volnék megbocsátani a formátumos ember öntetszelgését, ha apró-cseprő észrevételei számottevő fölismeréssel kecsegtetnének, köztük a nagyság „titkával”. De nem tudom, ki zsörtöl éppen a világgal, ki az ömlengő és bosszankodó „tanár úr”, akiről első szándékkal csak jót olvashatok?

Azon felül, hogy tiszteli a „carpe diem!” antik bölcsességét, hallgat magáról. A többiről vajon Erdőbénye polgáraitól kéne értesülnöm, azoktól, akiket folyton-folyvást csepül, lustaságukra, trehányságukra mentséget elnyomorodásukban sem talál? Nem akarnak dolgozni - méltatlankodik kerti padján üldögélve, mihelyst túlesett a reggeli poharazgatáson és szeme elé téved valamelyik hajnal óta talpaló ágrólszakadt mihaszna -, pedig mennyi mindent tehetnének! Saját elfoglaltságát viszont nem részletezi. Úgy tesz, mintha a naplopás volna élete munkája. Arról sem beszél, kifélék valójában a körötte ténfergők, és mivégre pocskondiázza őket, rájuk milyen feladatot ró a dramaturgia? 

Talán ama föltételezett második szándék motiválja jelenésüket, ami elegáns kitérőül szolgál a színvallásra restnek? Már ha egyáltalán találkozik olyan gondolatokkal és érzésekkel, melyek a pillanatnyi állapoton – amit csodálatosképpen „léttisztaság” gyanánt határoz meg – túlmutatnak és indokolják a közfigyelem kisajátítását.

Vagy csak azért írna, mivel képes rá?