Charles Dickens: Szép remények ford.: Bartos Tibor (Európa 1959)

            Pontosan tíz évvel a Látnok levelei előtt Dickensnél már fölbukkan a huszadik század jellegzetes problémája: „én – az mindig valaki más”. Pip sehol sem boldog, Pip más szeretne lenni, Pip különb sorsot remélt, mint ami helyzetéből következik. És hiába következik be a csoda, hiába kapaszkodik föl a társadalmi ranglétrán, ott sem érzi jól magát, mint ahogy sehol sem. És ezzel nemcsak ő van így, titokzatos mentora, a nyomorultak fegyencének angol megfelelője, Abel Magwitch is hasonlóképpen érez. Noha hatalmában állna szökni, inkább a fogságot választja, csak hogy leszámolhasson régi ellenfelével, azután évtizedeket robotol az Újvilágban egy rögeszme kedvéért. Ha belőle úr már nem is lehet, majd azzá nevelteti a vele jót tevő kisfiút! Érte kockára teszi életét, ámbár egy csöppnyi boldogságot sem remélhet ettől. Joe, a fiút istápoló kovács sem maradna meg az ülőnél-kalapácsnál, reményét ő is más fölemelkedésébe veti. Senki nem azonos az önmagáról mutatott képpel. Jaggers, a szőrös szívű ügyvéd passzióból embereket ment, akárcsak famulusa, Wemmick úr. Havisham kisasszony tébolyának mélyén hasonló elképzelést melenget. Neveltje, Estella kisasszony a megtestesült képmutatást, ahogy az ostoba Pumblechook úr is. A jók és rosszak egyaránt úgy tartják: árarcot viselnek, és hitványabbak vagy különbek a többinél, főként a róluk szerezhető benyomásnál.

            Vegyen bármilyen merész fordulatot a történet, kitartóan ragaszkodnak téveszméjükhez, amitől senki és semmi nem tántoríthatja el őket. Vagy maguk akarnak mássá válni, vagy környezetük valamely tagját formálnák át, és míg elszántan törnek a boldogságra, minden esélyüket elveszítik rá. Fura könyv, a légköre is erős, de mintha a mese már nem számítana, egyedül a lét csapdája foglalkoztatná az elbeszélőt. Modern regény.

*

Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam ford.: Varga György (Európa 1997)

            Fullasztóan unalmas történet. Szerzője állítólag 18 nap alatt írta, ami technikai bravúr ugyan, az eredmény viszont lesújtó. E próbálkozás mintha csak arra szolgálna, hogy a kísérletező megbizonyosodjék erejéről: képes ekkora fizikai teljesítményre, az olvasót azonban jócskán elfárasztja. Viszolyogtató – és korántsem ironikus – szemlélete még a szerkesztés hiányosságainál is nagyobb gond. Hrabal valahogy a rossz oldalon köt ki: azt dicséri, amit korholhatna, és annak örvend, ami elkeseríti. Hja kérem, ilyen a kor, a világ, az élet? Imádóinak hozsannái ellenére itt még gyönge író.

*

Alekszandr Szolzsenyicin: A vörös kerék I-II. ford.: Katona Erzsébet és Páll Erna (Katalizátor Kiadó 2004-2005)

            A kiadó sajnos elsinkófálta a figyelmeztetést, hogy e két kötet töredék, mindössze egy kis része, bevezetője A vörös kerék címen megjelent terjedelmes opusnak. Ebből következően nehéz átlátni a mű szerkezetét. Az olvasói benyomása ellentmondásos: remekül megírt fejezetek váltakoznak unalmas fejtegetésekkel, ahogy papírmasé figurák is hús-vér alakokkal, mondvacsinált, verejtékszagú helyzetek lebilincselően izgalmas szituációkkal. Igazán akkor éled föl a könyv, amikor irodalmi lehetőségekre bukkan (Vorotincev ezredes a fronton), vagy a szerző csillogtathatja gyakorlati ismereteit (a tannenbergi csata leírása). Két erénye azonban szembeötlő: hihetetlen munka rejlik benne, Szolzsenyicin elképesztő mennyiségű anyagot nézhetett át, felkészültsége vitathatatlan. Másik pozitívuma sem kevésbé fontos: ha alkalmas témára bukkan, nagyszerűen ír. Annál meghökkentőbbek gyöngéi, minduntalan lapos, illusztratív részekbe ütközik az olvasó, aki váltig bosszankodhat a leckeszerűen felmondott téziseken, melyek a vélemények különbözőséget, illetve egyes, a korszakra jellemző szemléletmódokat hivatottak illusztrálni. És van még valami, ami igazán megzökkenti a kevésbé bennfentes érdeklődőt: a mindent elöntő szlavofil eszmeiség. Szolzsenyicin akként kontrázna a kommunizmusra, hogy megelőző ideáihoz nyúlik vissza. Dühödt pánszláv (számára az I. v. h. egyedül orosz szemszögből érdekes, mást nem is fogad el érvényesnek), mindenki számára akceptálandónak véli a szerbekhez fűződő orosz nagyhatalmi érdekeket a Balkánon. Szemében az orosz nép eredendően más, mint a többi, ugyanis küldetése van és mélyen vallásos, ami meghökkentő módon nem zavarja abban, hogy gyűlöljön, megvessen másokat, és ne is halljon képzelt vagy valós bűneik megbocsátásáról.

             E két kötetben nem is ezek az igazán zavaróak, hanem az önellentmondások sokasága. A szerző érzékelhetően akceptálja a cári hatalmat, mely nélkül szétesne az ország, ugyanakkor meglehetősen valósághűen mutatja be a tutyimutyi, uralkodásra alkalmatlan Miklóst és ostoba környezetét. Ha annyira ellensége a demokráciának, mint ahogy azt Sztolipin menybemenesztésével bizonyítja, mivel magyarázza, hogy a nevezetten kívül - akit még azelőtt megölnek, mielőtt a cár lemondathatná -, egyetlen irányításra alkalmas személy sem bukkan föl? Ha mégis annyian szeretnének egy jót Oroszországnak, miért nem érvel amellett, hogy hallgattassék meg mindenki és jusson felszínre az összes jó elgondolás? A nyilvánosságot eleve bűnösnek tekinti, a sajtó szerinte a gazemberek tobzódóhelye, akiktől nem várható egyetlen hasznos ötlet sem. A parasztok pedig – akikre számítana – hallgatnak, nem beszélnek. Talán éppen emiatt reménykedik bennük?

            Műfaját tekintve is elegyes munka ez: tanulmány, regény, novella, dokumentum-montázs, és sajnos u.n. film, vagyis az aktivista költeményekre emlékeztető képtöredékek rendetlen összevisszasága. Érdekes volna megismerkedni a teljes művel, hátha abban elrendeződnének a dolgok, és nemcsak a helyüket lelnék meg, hanem tetszetősebb arányukat is, hogy ne tűnjék ennyire salátának.