Rokon lelkek
- Tudja-e, kié volt az a ház, ott szemben?
A kérdő tekintettől fölbátorodottan máris közelebb hajol, bor- és vizeletszag dűl az elhanyagolt külsejű, megállapíthatatlan korú, szakállas férfiből.
- Azt, azt, a Szalatnay vagy hogy hívják emelte, híres építész.
Ha már ilyen ügyesen palit fogott, kapkodva folytatja, nehogy kicsússzon markából az ebéd. Érezhető erőfeszítéssel próbál emlékezetébe idézni néhány jól csengő nevet.
- A, a Keglevich-ek szállója, láthatja a fölszintjén, valamikor ott egy híres étterem volt, a főszakácsa meg, hajaj, az a, az a – és elakad.
- Talán Fechtig báró házára gondol a Főherceg Sándor utca sarkán? Eddig úgy ismertem, mint bérpalotát, ahol ma is élnek a későbbi tulajdonos leszármazottai. Előfordulhat persze, hogy tévedek.
- Várjon, várjon, hát nem tudtam, hogy ismeri.
- Hasonló cipőben járunk, kedves uram, nekem sincs egyebem a puszta szónál.
Ranggazdaság
Fontos ember érkezik. A parkolóba nincs ideje beállni, a székházból azonban elébe sietnek. Átveszik slusszkulcsát, majd aggódva lesik, rendben megteszi-e a kapuig hátralévő nyolc métert - gyalog. Csak akkor lélegzenek föl, amikor teljesítette e megterhelő feladatot. Kocsija persze tilosban áll, és a civilruhás őr heves telefonálásba kezd: mitévő legyen. Hely akadna éppen, de fizetni kell érte. Végül a székház hivatalos parkolójához fut, hosszan tárgyal a sofőrökkel, aminek eredményeként bemanőverezheti az autót. Mintegy negyed órás összmunkával tehát a fontos ember és nem kevésbé fontos járműve nyugalomra lel. Mindketten jól jártak. A kényelmükért dolgozók bérét összeadva persze úgy tűnik, olcsóbb lett volna, ha a tulaj inkább parkolójegyet vált. Egy fontos ember azonban mégsem alacsonyodhat odáig, hogy kevéske jövedelméből saját kezűleg fizessen.
A soproni csoda
Amióta Baján mester fölhagyott szakmája művelésével, vége a soproni halászléfőzésnek. Az éhes és fáradt látogatón persze erőt vesz a vágyakozás, és ha azzal hitegeti a Várkerület éttermének hirdetőtáblája, hogy kedvelt túrós csuszájával kapja egy menüben, fütyül az óvatosságra, és megrendeli. Kér hozzá még egy tálka erős paprikát is, mivel ismeri a határ túloldaláról átjárók vonakodását az erős ízektől.
Annak rendje s módja szerint zajlik minden: óhajának teljesültét keserves csalódás követi. A vöröses löttynek ugyanis semmi köze az utólag belédobott két pontyszelethez. Közönséges levesalap, méghozzá abból a fajtából, melyet a lusta szakácsok tartanak kéznél, hogy fölöntsék egy kevés vízzel, megfűszerezzék és hol gulyás gyanánt, hol pörkölt vagy éppen hal leveként kínálják a nagyra becsült vendégnek. E generálszósz emberi fogyasztásra alkalmatlan, mivel a belédolgozott hagymatömeg gyomorégést okoz. Így következhet be a soproni csoda, minek hallatán néhai jó Fekete István csak álmélkodna, még hogy egy állítólagos halétel elcsapja az óvatlanul beléje kanalazó hasát?
