„író és közönség munkatársak, a kor stílusát együtt építik fel /…/ az ember fiatalon ír valamit, s valóban, nem nagyon tudja,  milyet – de íme, jön a siker, tetszik, amit írtam, e tetszésen át úgy nézem meg mármost a művemet, sunyin és oldalról, mikor senki sem látja, mint ahogy a fiatal lány, akinek először dicsérik a lábát, vet egy gyors pillantást lefelé. És ettől fogva azt csinálja, aminek sikere volt” – írja Karinthy Kosztolányi nekrológjában. Állításainak első felével egyetértesz, a másodikkal nem tudsz mihez kezdeni, hiszen lemaradtál a kor stílusának alakításáról. Nem leszel már olyan, akit szeretnek és kedvvel olvasnak.

*

            Megrendítő tapasztalat: az elveszett életkedv könnyen visszanyerhető, csupán némi szabad tér és idő szükséges hozzá. Aki nem ütközik sorompóba, akit kellemes természet vesz körül, és gondtalanul élvezheti a mozgalmas nyugalmat, fölfrissül, újjáéled.

*

            Boldog-boldogtalan kötelességének véli, hogy életvezetésedről faggasson, és kéretlenül tanácsokat osszon. Vajon személyiséged egyik rejtett vonása ingerli őket, vagy reményeikben csalatkozva vetemednek ekkora vakmerőségre? Bár egyetlen kézlegyintéssel odébb hessinthetnéd e tolakodókat, mégsem teszed, mivel úgy tartod: bárki előtt és bármikor el kell tudnod számolni életeddel. Ostobaság, naiv bizalommal teli reménykedő vagy.

*

            Semmisem fordít kifelé. Közlési mániád sincs, legföljebb azon bosszankodsz: mennyi mindenről írhatnál, ha volna hová, magadnak viszont minek buzgólkodj?

*

            Gyanús levelek érkeznek, összeszorul a gyomrod. A Hivatal szórakoztatja ekképp szeretteit. Föltételezése szerint vétkesek vagytok az általa megszabott kötelességek mulasztásában és anélkül, hogy gyanújáról meggyőződne, büntetéssel fenyeget. Ha bizonyítjátok ártatlanságotokat, esetleg futni hagy, de akkor is csak időlegesen. Már a következő csapdáját ássa.