Fejtegetései során Kundera odáig jut, hogy megnevezi a művészet szemléletének két formáját: a magatartáselvűt és a megismerőt. Az utóbbit tekinti magáénak, az erkölcsi ítélet ugyanis a szépségtől való megfosztással jár, és emiatt gyűlöletes. Talán öngyűlölő, hiszen egyetlen művéből sem maradhat el az orosz megszállás elleni tiltakozás, holott amennyiben támadójának megértésére törekedne, értékelnie kellene az ökle nyomán orrából szétfreccsenő vér szépségét is. Vajon többet értene ekkor a világból? Meglehet, de képtelen volna együtt élni vele. A megismerés sem korlátlan persze, míg a természeti környezet szinte határtalan - képességeid, illetve lehetőségeid szerint tágítható -, addig humanizált világodban létérdekeid állítanak sorompót elébed.

            Ahogy Maximillien Kolbe tette, belülről is megismerheted a gázkamrát, ám ebbe belepusztulsz. Szavad, zenéd, gesztusod elrémít, elriaszt, hitelét veszti, mihelyt áthágsz az alapvető erkölcsi normákon és viszolygásodat sutba vágva ürülékedben kotorászol a rejtező szépség után. Az érvényesnek elfogadott normák viszont megkérdőjelezendők, hiszen a szarban is lelhetsz aranyra, csak ne tagadd el undorod! Akármennyit ágálj ellene, érzelmeid a vízválasztók. Kundera is indulatosabb, mint amennyire okos. Hamar elszólja magát: „kezdettől fogva mélységesen, ádázul gyűlölöm azokat, akik egy műalkotásban valamilyen magatartást akarnak találni ahelyett, hogy a megismerés szándékát keresnék benne” (Elárult testamentumok 85. l.)

*

            A természetről botorság értékítéletet mondani, munkádról viszont kötelező. Emberi világodat nem cserélheted föl egy másikkal, ami az emberen kívülihez idomult, máskülönben semmi egyebet nem teszel, mint átlépsz őseid fölött, és az űrbe ugrasz. Talán elölről kezdenéd? Nincs rá garancia, hogy sikerül, és akár csak közelíthetnél is a jelenlegi nívóhoz. Különben is minek fáradnál? Amit egyszer föltaláltak, az megvan, legföljebb jobban, esetleg másként alkalmazhatod.

*

            Kundera alighanem jó nyomon jár, mikor kétféle írásmódról értekezik. Kafkától eredezteti az újat, ami a régiesen egyértelművel, ötlettelennel szemben humoros és sokértelmű. Az irodalom csakugyan meghasadt, mégsem hihető, hogy az újabb módi eleve értékesebb, élvezetesebb az ónál, vagy akár csak kevésbé unalmas. Míg a hagyományos szemlélet megköveteli a szilárd erkölcsi ítéletet, az új egyenesen tiltja azt – mondván: feladatunk nem a dolgok megítélése, hanem a megjelenítése. Minden kijelentés csak arra szolgál, hogy félrevezessen. További különbség az esztétikum akarása, míg a tradicionális regény egy maskara (amivel a személyes bosszút, világnézeti küzdelmet, stb. álcázzák), addig az új egy még kiaknázatlan közelítési módot hajszol. E merőben ismeretelméletinek tűnő elképzelés mélyén szerinte a gyakorta mellőzött szép óhaja rejlik.

            Megvesztegetően tiszta, világos gondolatmenet, jóllehet nem vezet sehová. Az ábrázolás önmagában érdektelen. Szilárd állítások után sóvárog az olvasó, még ha tudván tudja is: hamisak. Játék helyett a káosszal szembesülve keres fogódzót. Amennyiben a művészet nem szolgál effélével, nincs rá szüksége, művelője az öngyógyításnál maradhat, munkáját saját terápiájára szűkítheti le.

            Az esztétikum akarása vajmi ritkán vezet értékeshez. Ha nincs igazság, mint érhetne be a szépség magva? Tetszetős is csak az ember előtti lehet, ami kevéssé reflektál igényeidre, vágyaidra, szükségleteidre, az általad alakított, esetleg rontott emberi világra. Kundera a zenére emlékeztet, Bach forrás gyanánt buzgó muzsikájára, ami végletesen idegen a romantikusok érzelmi kitöréseitől, és az eredet találkozik benne a modern törekvésekkel. Csakhogy Bach mindazt elővarázsolja a hangokból, ami számunkravaló, modern komponista társairól ugyanez kevéssé mondható el. Hangok helyett elképzelésekkel, rögeszmékkel, tudományos, vagy annak vélt teóriákkal dolgoznak, azok viszont nem művészi források, róluk még a szimmetria kedvéért sem állítható, hogy egy ember utáni világról jósolnának. Ideáik saját leleményeink, és nem mutatnak rajtunk kívülire.

            Kundera világképében teljes létezők vagyunk, a környezetbe illés gondjaival kevéssé küszködők. Elméletileg a természettel konfrontáltatna, holott mindnyájunk életét átszövi a társadalom. Ha egészséges vagy és békében élsz, az emberen túli világnál inkább függsz társaidtól. Fajunkat Kundera az Univerzumban vizsgálja, míg te a másokkal szembeni kiszolgáltatottságuktól gyötrődőknek keresel vigaszt. Számára felszabadító élmény a relativitás, mivel kulcsot ad a megismeréshez. Téged ez lesújt, nem szívesen látod viszont egy alkotásban, amivel nap mint nap találkozol. Értékhiányos világodban erkölcsi imperatívuszokra vágysz, ő meg kuncogva cáfol botor reményedre: minden viszonylagos! Kívánságod giccses, elvégre miért éppen az életed volna egyértelműsíthető?

            A civilizáció korallzátonyként épülő mészváz, gátol a megismerésben, az új metódusok kipróbálásában, lehetőséget kínál viszont a környezet humanizálására, melyre az - szenvedéssel telítettsége okán – ugyancsak rászolgált. Kunderát ilyesmi kevéssé foglalkoztatja, tekintetét a túlnanira és a megelőzőre, vagyis a rajtad kívülre veti. Nem törődik már az ittléttel. Te meg valahogy szeretnél kimászni a slamasztikából, és bár örömest választanád a távoli, strukturálatlan lebegést, veszélyesnek találod a lerakódott torzók elbontását. Jobban esne a kevésbé virgonc elevenség, de fogott ember vagy, és a megvalósulás reményét nélkülöző elméleti konstrukciókat sem kedveled. Legföljebb korkívánatra, muszájból engedsz a dívó kísértéseknek. Vajon a szabadságtól rettegő szorongása gyötör, vagy a hazugság kavarja föl benned az undort?