A Wikileaks-botrány

            A politika hajdan személyes ügynek számított, egy politikus akart valamit, a rendelkezésére álló eszközökkel tört elképzeléseinek megvalósítására. Amennyiben sikerrel járt, senkit sem érdekelt, miféle ember, hogy fest, mint szónokol, iszákos-e, tart-e szeretőt, egyedül működésének eredményessége felől ítélték meg. A XX. században azután csapatmunka lett a politizálásból is, a demokratikus gondolkodás egyik ismérvének tekintették az együttes tevékenységet, és annak tartalma helyett a formája került előtérbe. Egyre fontosabbá vált a látszat, és úgy tűnt, döntő hatalmi tényezővé nőhet ki a politikusok tetszetős, sodró erejű, magával ragadó föllépése. E tendenciát erősítette utóbb a hidegháborús szembenállás is, mivel demokráciák versengtek diktatúrákkal, mind nagyobb súllyal esett latba az áttekinthetőség és ellenőrizhetőség követelménye.

            Ami viszont korántsem a politizálás leghatékonyabb módja, hiszen a tényleges feladatok ellátása nemegyszer azonnali, gyors cselekvést követel, a közös erőfeszítés tehát csak az összhang látszatának megteremtésére korlátozódhat. Népes munkacsoportok fáradoznak azon, hogy kívánatosan tálalják a kisebb-nagyobb szövetségek, valamint az egyes országok politizálását, illetve magukat a politikusokat. Stylistek dolgoznak fazonírozásukon, hogy jó svádájú figuráknak tűnjenek, mindenféle antropológiai segédtudományban jártas beszédírók igyekeznek szívesen hallott szövegeket adni a logopédusok által fölkészített szónokok szájába, csepűrágók segítenek megnyerő modorú családapák- és anyák színpadi megformálásánál, hogy a hatalomra aspirálók megbízható ember benyomást keltsék 

            A politikusi munka tartalma és eredménye némileg háttérbe szorult, elvégre senki sem uralkodhat és alakíthat egyszersmind uralkodót, vagyis politikusnak látszani és politikusként tevékenykedni egy időben meglehetősen nehéz feladat, és a médiapolitizálás fából vaskarikájához vezet. Miközben néhány frontember magára vonja a köz figyelmét, a tökéletesen átláthatónak hírlelt, korrekt eljárásával példálózó, és másokat is a törvényes út követésére buzdító csapata a hagyományos módon, azaz a rég bevált kamarilla-rendszerben, bármiféle jogra, méltányosságra fittyet hányva, erővel és fondorlattal végzi dolgát. Semmi szokatlan nem volna ebben, ha folyton-folyvást nem hivalkodnának a tisztességükkel. Ezt sem ostobaságból művelik persze, hanem kényszerből: eredményességükkel ugyanis aligha dicsekedhetnének.

            Botrány akkor robban ki, amikor egy médiapolitikus szembekerül hasznos szövetségesével, tanácsadójával és segítőjével, a média valamelyik munkásával. Normális körülmények között erre vajmi kevés az esély, hiszen egymásból élnek, és mindannyian csak veszíthetnek, ha szembefordulnak a másikkal. Csakhogy mindig akad egy rendhagyó figura, aki valamilyen okból komolyan veszi a nagy garral hirdetett elveket, és számon kéri azokat önjelölt képviselőin. Föllépése veszélyesebb, mint hinnénk. Nemcsak azzal fenyeget, hogy X-ről vagy Y-ról kiderül: csúnyán hazudott, és a legkevésbé sem angyali tiszta lény, nagyobb baj, hogy esetleg gondolkodásra készti a választókat: ha egy - vagy több - politikus sem nem eredményes, sem nem tisztességes, akkor mi szükség rá?

            Ezért sürgeti politikai társaságát a demokráciával azonosító Tom Flanagan a CBC élő adásában, hogy gyilkolják meg a Wikileakset irányító Assange-t, ezért ajánlgat halálbüntetést az adatok kiszivárogtatóinak a jól profitáló politikai szisztémáját egy nemzet sorsához kötő Mike Huckabee.

            És ki tudja, holnap vajon melyikünk fejét követelik majd?