Németh Zoltán: A széttartás alakzatai (Bevezetés a „fiatal irodalom” olvasásába) (Kalligram Pozsony 2004)

            Tetszetős küllemű, testes kötet, és helyén minden kötelező felszerelés: van név-, sőt tárgymutatója is! Formailag kifogástalan kritikai-irodalomtörténeti munka, melynek segítségével a kortárs irodalom önszemléletével ismerkedhetünk. Elképesztő, akárcsak e kötet! A széttartás alakzatainak nyitó tanulmánya: A referencialitás temporalitása, ami egy magyar anyanyelvűt fejtörésre késztet. Az alcíme sem piskóta: Az 1989-es fordulat prózába írása a kelet-közép-európai irodalmakban. Írhatná akár versbe is, a műfajválasztás azonban sarkalatos kérdéssé vált. Első mondata szerint: „a kilencvenes évek magyar irodalomtörténetírásában és elméleti diszkurzusaiban szinte közhelynek számítanak azok az állítások, amelyek a szövegszerű eljárások elsődlegességét állítják a hetvenes évek végétől formálódó magyar prózanyelv kapcsán”. Vagyis nem a műfajválasztásra gondol, hanem a szövegtermelésre. De miért nem azt írja, talán kevésbé hangzana mesterkélten? 

            A szerző művelt, jártas az éppen módis irodalomelméleti irányzatokban és mindent megtesz, hogy kortársainak, szövetségeseinek munkáit igazolja, irodalmi rangra emelje. Stílust farag ügyetlenkedéseikből, mivel idejében ráeszmélt: csupán általuk emelkedhet. Hálából beveszik az irodalmi bizniszbe, és a kánon részesévé avatják. Hogy irodalmi eszménye semmivé foszlik – hát Istenem, folyamatos alakulásra, változásra termett úgyis! A napi élet jócskán eltávolodott már az ábrázolt világtól, és éppen ideje, hogy ismét közelítsenek egymáshoz. Előbb-utóbb megnemesül a torz és az ocsmány, vagyis újfent lesz, ami ellen lázadjanak.

Kavabata Jaszunari: Szépség és szomorúság ford.: (angolból!): Tótisz András (Ulpis-ház Kiadó 2004)

            A nyugati és a japán irodalom határán egyensúlyoz a szerző, miközben írásmódja tradicionális - köznapi kurta mondatai közül olykor-olykor kiugraszt egyet, ami meghökkentő súlyt kap -, történetformálása európai értelemben belletrisztikus. Sőt, mintha az alkotói szeszély mozgatná: elindít valamit, azután megtetszik neki egy ötlet, és történetét arra fordítja. Így módosul az örök szerelem históriája egy leszbikus lány bosszújává, ami már az irodalom alsó határát súrolja. A megoldás pedig szinte filmes, egy Jules és Jimre emlékeztető „baleset”, ami kevéssé tetszetős, mi több, csalódást kelt, tucat-krimivé silányítja a regénylehetőséget.

            Sajnos, a fordítás közel sem tökéletes, sok a magyartalanság, gyakori a hibás szórend és nemegyszer érzem úgy, mintha valamilyen leiterjakabba botlanék. Kár érte.

Balázs Béla: Halálesztétika (Papirusz Book é.n.)

            Elképesztő mű ez az alig negyven oldalas eszmefuttatás! Rossz magyarsággal íródott, nehezen felfejthető, hibás – és gyakran ismétlődő – mondatokban, minden ízében mégis felindító, ihletett munka. Jóllehet folyton-folyvást a transzcendenst keresi-kergeti, sokat mondó a földjáró lelkeknek is. Pontosabban sokfélére utal és sokféle késztetést ad. Milyen kár, hogy írója sem volt képes hasznosítani költői munkájában! Rájött, meglátta, úgy ahogy ki is mondta, igazán élni vele azonban már nem állt módjában.

Terry Eagleton: A fenomenológiától a pszichoanalízisig Ford.: Szili József (Helikon 2000)

            Bizarr dolog angol (oxfordi) marxista szerző művét forgatni! A modernizmus szótáraként azonban praktikus, széles áttekintést kínál a XX. század irodalomelméleteiről, pontosabban azok forrásairól. Így segítséget kínál a ma divatos beszédmódok megértésénél és alkalmazásánál. Hivatkozási alapul szolgáló művek és nevek, terminus technikusok bőséggel halmozódnak a szerzőnél, olykor még a problémák felvetésénél is hasznos, csak az a sok Lenin és Marx ne irritálná a szemet! Oxfordban nyilván nem irritálja. A szerző besorolása szerint nyilván a tradicionális (konzervatív) humanisták közé tartozom, akik számára az irodalom élvezetes és fontos elfoglaltság, holott – mint erőteljesen bizonyítja – még irodalom sincs, nemhogy társadalmi relevanciája lenne. Abban viszont többé-kevésbé egyetértünk, hogy az irodalomelmélet javát az intézményes karrier során mesterkélték össze, és voltaképpeni feladata nem egyéb, mint elriasztani másokat, a beavatatlan dilettánsokat e javadalmazással járó pályától.

            Olykor csak kapkodom a fejem ennyi hülyeség olvastán, és közben azon töprengek: vajon a teljes szkepszis, amivel a világot és benne az emberi produktumokat kezelik, nem arra szolgál-e csupán, hogy a megrekedtségből valamiképpen kiszabadítson? Ha az eddigi eredményeken most nem is tudunk túlemelkedni, szétrombolásuk után legalább mélyen alattuk kúszhassunk tovább. Akárcsak a kora középkorban, minden addig meglévőt mellékes ostobaságnak minősítünk és feláldozunk, hogy évszázadokkal később keressük-kutassuk nyomaikat. Derrida és társainak elméletei hasonló szerepet játszhatnak, mint a skolasztikusoké, miközben szétmarnak, elrohasztanak minden meglévőt, fenntartják, megőrzi a szellemi készenlétet valami egyelőre nem sejdített másra. Rossz kor ez, későn születtem vagy a kelleténél sokkal korábban.

Herman Ottó: A magyar halászat könyve I-II. (K.M. Természettudományi Társulat 1887)

            Mi az, amit Herman Ottó nem tudott? Jellegzetes pozitivista módon mindent leír a magyar halászatról. Egyben-másban talán téved, vagy osztozik kora tudományosságának előítéletében, alapjában mégis használható kézikönyv a múltról. Sajnos, mára teljesen megváltozott a világ és benne a halászat is. Műve úgy forgatható, akár egy meséskönyv, elképzelhetetlen bőségről és szabadságáról tudósít. Ma csak az adminisztrációról írhatna, valamint a horgászhelyek zsúfoltságáról. Álmodozásra késztet tehát: milyen lehetett régen pecázni? És milyen írni az eleven nyelvi készség korában?