Tiszta ésszel, zsigerekből?

Határ Győző: Alapigazságaink (Nagardzsuna)

- Szabad Föld Kiadó Budapest, 2003 2590 Ft -

            Meghökkent, szorongat, zsigeri tiltakozásra ingerel – elvégre az „mégsem lehet”, kesernyés Seinunkat tessék egy kevés Sollen márkájú tejszínhabbal édesíteni! -, ha egy kilencvenedik évét taposó író akként összegzi benyomásait a kultúráról és életünk teljességéről, hogy a világ csődbe jutott. Vélekedhetne-e másként, amikor legszebb gondolatait, legerősebb szavait a létre eszmélés elsikkadásáról és a bölcselkedő kudarcáról írja? Vigasztalódhatna esetleg a természeti szépségek élvezetével, mesélhetne az orvostudomány élethosszító csodáiról, sajgó kebelét a harmonikus magánélet írjával kenegethetné, minderre persze csak legyintenénk: önbecsapás kérem, öncsalás! Mit sem ér, ha „a gondolkodó észreveszi, hogy gondolatainak nincs se foganatja, se következménye” (204. l.), hiábavalóan élni és dolgozni egy tevékenységre beállított és szüntelenül alkotásra vágyó európainál maga a csőd.

            „Életünket ezzel a csődbejelentéssel fejezzük be” (206. l.) – szögezi le, nem sok kitérőt engedve. Lázongó olvasója apró kötözködésekbe menekül, és a nagy leleplezéseken ámulva azon mesterkedik, hogy rávilágítson a Nagy Leleplező kerülőútjaira. Földre rántsa cifra maskaráit, és diadallal visítsa: álarcot visel! Mintha a szellem üdítő játéka csupán a bújócskára korlátozódna, pedig nélkülözhetetlenek az a feladat végrehajtásánál is. Ha a lélek nem enged feszességén, tönkresilányul roppant terhei alatt. 

Aki a kákán is csomót keres, már a cím láttán somolyoghat. Hovatovább elszokunk attól, hogy megszorító körülírás, aggályos pontosítás nélkül bármit igazság gyanánt aposztrofáljunk, hát még alapigazságként! Minden azt súgja körülöttünk, bánjunk csínján e minősítéssel. Határ Győző ráadásul többes számot használ, mintha nem is eggyel találkozna, sőt, horribile dictu több birtokos több birtokaként fölszerszámozva: „Alapigazságaink”! Hát illő ez? Korunkról és kultúránkról, műveltségbeli örökségünkről és hagyományainkról értekezik olyan furorral, annyira sajátos szemszögből, hogy igazságai egyéni vélekedésekké szűkülnek - jóllehet a bennük foglalt állítások helyessége attól mit sem változik.

A felettébb elegyes anyag láttán a műfaj szerzői megjelölésében is tamáskodom, csakugyan bölcseleti aforizmákat gyűjtött volna fel? A „rövid akár a sóhajtás, és kicsi, mint a bors” életigazságai helyén nemegyszer újságcikkek vázlatát olvasom, tarka bon motokat. A zsurnalizmussal kerített gondolati sziporkák azonban nem feltétlenül bölcseleti aforizmák. Némi publicisztikai gyakorlattal az úgynevezett „ismeretterjesztés” egyik - kevéssé rokonszenves - fogására ismerek: evidenciaként traktál nehezen hozzáférhető, bajosan ellenőrizhető történetekkel, adatokkal. Mintha ezek napi diskurzusaink részét képeznék, holott még egy szakember ismeretkincsének sem okvetlenül tartozékai. Arra szorít, hogy józan mérlegelés helyett vakon higgyek vélelmeinek, esetleg meggondolatlanul elutasítsam nézeteit. Példa gyanánt említhetem a perzsa történelem fordulatait: hová fordulhatna tanácsért a helyi trónutódlás kérdéseiben, illetve az iszlám belharcok históriájában járatlan, mikor történelemtudor ismerősei is tájékozatlanok? Kellemetlen, ha tudatlanságon kapnak és bántó, hogy butaságomat újra meg újra az orrom alá dörgölik. Ahelyett hogy a hiányok pótlására serkentene, behozhatatlannak mutatja elmaradásomat, így eltántorít attól is, hogy kritikus figyelemmel kövessem gondolatmenetét.

A szerénységtől és a „hülyegyerek emberiség” iránti részvéttől nem korlátozott szellemi fölénye ellenkezésre sarkallja a magamfajta csekély értelmű olvasót. Kivált bölcseleti megállapításai okoznak viszkető tüneteket korántsem csak a tanulástól kopott, hajatlan fejbőrömön. Tisztában vagyok azzal, hogy az Univerzum nem gyömöszölhető egyetlen képletbe, és akármilyen átfogó elméletével szemben abszurd kívánalom az ellentmondás-mentesség, ám egy élet munkájának summázatakor legalább a koherenciában gyönyörködnék, ami bár tisztán esztétikai követelménynek tűnik, mégsem teljesen idegen a választott diszciplínától. Az Alapigazságaink azonban – legalább annyira, mint napi beszélgetéseink – egymással kibékíthetetlen, vagy össze nem férő állításoktól zsúfolt. Hol a vallásszédelgés egésze kárhozatos, hol a vele szövetségre lépett – kielégítően sehol sem definiált, rejtélyesen meghatározatlan, sokértelmű - „politikai korrektség”. Egyszer az iszlám réme fenyeget a hatvanas évek közvélekedése szerinti „sárga veszedelemhez” hasonlóan (vajon nem éppen olyan taktikai okokból felülről gerjesztett félelem, mint amaz volt?), másszor a zsidókereszténység. Az egyik lapon még a mohamedán mészárosok vérszomján ájuldozom, a másikon az inkvizíció rémtettein háborgok, és nyomát sem lelem az annyit emlegetett „értelmesedésnek”, amibe bizodalmunkat vethetnénk.

A tünetek fölsorakoztatása viszont hiba nélküli, és akár a fekete mágia, igézetes. Hatása alól nem vonhatom ki magam, mindössze a címben és a műfaji választásban ígért józan megállapításokat keresem hasztalan. Helyüket sötét indulat, dühödt vagdalkozás foglalja el. Minden rossz és mindnyájan hibáztunk, hibázunk! Nincs okom kételkedni e látleletben, és hajlamos volnék szellemi „betakarítása” harmadik, végső tételének elfogadására is: „amit a múlt, a régmúlt idők emberei hitek-nem hittek: AZ AZ Ő DOLGUK” (242. l.), ha nem vihorászna bennem a kisördög, kajánul emlékeztetve az újabb kori divatos filozófiáról tett szarkasztikus megjegyzésére: „érvelése, »szillogizmusa« ugyanolyan cirkularitásban szenved, mintha a koraközépkori skolasztika valamelyik istenbizonyítása volna” (136. l.). Minek lamentál saját visszhangtalanságán, ha panasza szükségképpen megelőzi a felfogást és értelmezést? A közönség persze reagálhatna szavára, csakhogy az általa leírtak is a múlthoz tartoznak már (elvégre meghatározatlanul hagyja, hogy mi választja el a jelent a lezárult pillanattól), tehát nincs oka keseregni.

            A filozófus csupán mesterségbeli csődjét fájlalhatja, gondolatainak népszerűtlensége azonban nem vonja kétségbe igazságainak érvényét, másnál, a tetszésre áhító művésznél azonban sajog a visszhangtalanság! Hogy a magyar irodalomról mindegyre terjengő, noha a szerző által is unt, és két ásítás között gépiesen cáfolt téveseszme miatt retirálnának-e íróink menekülésszerű a bölcselethez, esetleg az önéletrajziság korunkbéli erősödése okolható érte vagy egy divathóbort, nem tudom, de úgy látom: a XX. század vége bővelkedik a filozófiát megirigylő literátorokban, akik biztos érzékkel egymást sem szenvedhetik, társaik gáncsoskodása és a közönség közönye dacára mégis kitartanak kedvelt passziójuk mellett. Dilettáns próbálkozásaik láttán Határ Győző is felmérged, és alaposan leszedi a keresztvizet Németh Lászlóról, Hamvas Béláról (fiatalabb követőiket, kortársainkat talán kevésbé ismeri, vagy szóra sem méltatja), ugyanakkor maga sem éri be olyan nyelvi leleményekkel,

találó szóképekkel, mint az Özön közöny címválasztása. Tovább mímeli a formállogikájú rendszerépítőt, az eszmékkel szárazon bajmolódó gondolatmestert, és nem átallja korábbi műveinek gondolati lajstromával búsítani olvasóját. Mintha lépten-nyomon arra törekedne, hogy elfeledtesse jeles író voltát. Ekkora szégyen?

            Minél csökönyösebben ragaszkodik felvett szerepéhez, annál inkább kilóg a tehetsége. Így kellene forgatnia a tollát minden bölcselőnek, hogy felérjek gondolataihoz és megszívleljem tanácsait! Határ Győző értekezéseit olvasgatva a kifejtésük ragad meg, azon mulatok, abban gyönyörködöm, és csak kevéssé vagy egyáltalában sem ügyelek levezetéseinek hibátlanságára, állításainak szigorú értelemben vett gondolati érvényességére. Az ekként megformált filozófiai csődjelentés ugyanis olyan leleményes művészi önigazolás, ami változatlan írói kvalitásokról tanúskodik, egyben felettébb szórakoztató olvasmány.