Akit 1947-48-ban szilenciumra ítéltek, 1956-ra már megszólalhatott, vagy – legrosszabb esetben – elmenekülhetett az országból. A te büntetésed is letelt, mégsem látod jelét annak, hogy dolgozhatnál. Semmi szükség rád és munkádra. Minek maradnál? Ha másutt sem fogadnak szívesen, akkor pusztulj innét! Nincs terve véled e világnak.

*

            Több mint harminc éve jelennek meg írásaid. Hajdan több fogékonyságot mutattak irántuk, mint ma. Csalódást okoztál, vagy más lett az uralkodó hang? Utóbbin aligha változtathatnál, gondolkodásod, világlátásod ugyanis nem lecserélhető. Földühít viszont az elégedetlenség és messzire röppenti szemedről az álmot. Szeretnél „befutni”, hogy nyugtot lelj végre, és ismét érezd, nemcsak az önálló szellemi, hanem a fizikai létfenntartásra is képes vagy. Vágyad persze túlzott.

*

            „Olykor elcsodálkozott rajta, hogy életének tartályában még mindig maradt valami, annyi sok év vesztessége után is.” – írja Lampedusa A párducban. Ismerős sejtelem. A bosszankodás sem különben: megint valaki más fogalmazta meg. És az elégedettség is: valaki megtette és milyen pontosan! Nem számít, ki végzi el, az a fontos, hogy elkészüljön a feladat.

*

            Míg jobban járunk, ha az állami apparátus semmit sem csinál, érdemes fogyókúrára szorítani. Ennek kezdeményezése azonban nem várható a vízfejűségében érdekeltektől, előmozdításához külön szervezet kellene, aminek viszont már születése pillanatától saját érdekei volnának, így fölöslegesen várnánk eredményes munkájára. Amit néhány okos ember a kellő helyen és pillanatban megtehet, máshol és máskor milliószor annyi sem pótolja. A kedvező alkalom, valamint a képességesek döntési helyzetbe kerülése ritka szerencse, és ha a kiszemeltek gyávák, lusták vagy korruptak, újabb esély évtizedekig nem adódik.

*

            Árad belőled a naftalinszag. Kitől és miért várhatnád szellőztetésedet?