Új barbárság felé?

            Mi a legnehezebb: fölépülni egy súlyos betegségből, kiemelkedni a szegénységből, karriert csinálni, esetleg társra lelni a társtalanságban és szeretetre a szeretetlenségben? Mindez tehetség, kitartás és szerencse függvénye. Amennyiben a sors jóindulata kísér, egyikkel sem értelmetlen a próbálkozás. Összekapcsolódó kezünk szorításán érezzük, hogy érdemes igyekeznünk, hiszen bármi megeshet. Csodás gyógyulásokról hallunk, értékes készségekre teszünk szert, olykor még testi arányainkon módosíthatunk. Esténként a liftes fiúból lett milliárdos, vagy a lottó öttalálatos dajkameséin ringatódzva pihenhetünk el. Éppúgy formálódhatunk csábító vamppá, mint költővé, csillagásszá, netán lélekbúvárrá. Távlataink szédítőek, akármi lehet belőlünk, kivéve azt, amire vágyunk, amire termettünk.

            Világértésünkön az idő munkál. Gyakran növeli önérzetünket az életről alkotott kép gazdagítása. Nagyobb kataklizmák után, a fejlődés ugrópontjain rendszerint betölt egy sejtelem: a lét alapismereteinek birtokába kerültünk, és hitelt érdemlően okolhatjuk meg helyzetünket, szerepünket, sorsunk fordulását. E hirtelen jött bölcsességnek nem föltétele az iskolázottság, még tapasztalataink bősége sem. Amint elhagyjuk gyermekkori ábrándjainkat, és idegen törekvésekkel szembesülünk, kirajzolódik bennünk egy elképzelés a szféráról, melybe kerülünk. Víziónk folyvást bővül, és amint elérjük a felnőttkort, fölhagyunk a bámészkodással is. A cselekvés lehetőségeit keressük, mivel úgy tartjuk, kevéssé számíthatunk már kialakult rendszerünket fölforgató ismeretekre, csupán apró nüanszokkal színezhetünk látomásunkon. Semmi szükségünk tehát hiábavaló filozofálgatásra, magabiztosan felelhetünk a kérdésekre, olyan problémáról pedig nincs tudomásunk, ami eleve megoldhatatlan lenne.

            Valamilyen mellékes, köznapi kérdés horgán fennakadva eszmélünk rá, hogy szilárd tudásunk elpergett, akár a homok. Magyarázatot keresve hiába kapkodunk a semmi után, hasztalan várjuk értelmünktől, hogy megoldásra leljen. Hol az imént még világosság honolt, bizonytalan körvonalak sejlenek, hiátusok szabdalják a reményt. Idővel újraalkotjuk majd világképünket - az előzőtől lényegesen különböző formában, kerülve a teljesség addigi látszatát. Erőnkből panoráma helyett mindössze néhány zsánerképre futja, véglegesnek azonban e változat sem tekinthetjük. Figyelmünk lankadása, érdeklődésünk csillapulta, vagyis lassú kopásunk viszont megkönnyíti a közelgő vég elfogadását, és hozzáférhetetlen mélységbe süllyeszti korábbi lázas igyekezetünket. Képességeink fogytával ritkán észleljük a vesztességet, képzeteink maradékai legföljebb közönyt ébresztenek. Szellemünk romjain vad, futurista látomások nőnek, amiktől hajdani ítélőerőnk birtokában borzadva és szánakozva fordulnánk el. Szikkadó életünk és szűkülő világunk hatása már csak pillanatnyi impulzusokra korlátozódik, a nyomukban formálódó világkép fantasztikus történetek és fura kényszerképzetek mozaikjaira esik szét, téveszmék hatnak át és logikai zavarokban tobzódunk. Elveszítjük sajátos vonásunkat, a mértéktartást.

            Semmivé foszlik a tartás. Többé nem éled bennünk kívánság a léptékünk szerinti világra, miként az arányos döntésre és a hozzánk illő cselekedetre sem. Izmaink elernyednek, gerincünk fölpuhul és meggörbed. Határozottságunk odavész, és ha választás elé állítanak, nem hagyatkozhatunk tétován pörgő belső iránytűnkre. Helyét gyakorlatias számítgatás foglalja el: vajon mi kecsegtet inkább haszonnal? Mintha a holnap már nem tartozna illetékességi körünkbe, keveset törődünk döntéseink várható következményével. Az átláthatatlanná tágult világban, a fölmérhetetlenek távlatok előtt, alapegységeink mulatságosan összezsugorodnak. Elapad a siker csábereje, kizárólag a médiasztárok közvetítette globális diadalt értékeljük, aminek élménye persze átélhetetlen számunkra. Sztár, szupersztár, megasztár - játékosan fokozzuk a fokozhatatlan, és közben bénán bámészkodunk.

            A tehetősnek hajdan jó ruhája volt, és kilétét drága ékszer igazolta. Milliárdosaink vagyona azonban éppúgy fölfoghatatlan, mint ahogy élvezete vagy praktikus hasznosítása is képtelenség. A valóság túlterjedt fantáziánk keretén, és bírvágyunkat mértéktelenné kellene fokozni, hogy utolérjük. Többé semmi értelme a gazdagságnak, mindössze valamelyik toplistán foglalnák el jó helyet. Az Egyes Szám csiklandozza képzeletünket, első lennénk bárhol és bármiben: akár szögevésben, akár gyújtogatásban, mindegy.

            Az abszolútum fölbukkanásához belátható távlatok kellenek. Csupán egy élesen kirajzolódó horizont serkent a mögötte rejtezők megidézésére, követésére és az esetleges tanulságok levonására. Ma semmisem elég nagy és jelentős, a végtelenből hiányzó végső létezőt így saját konstrukcióval pótolnánk. Hozott anyagból dolgozunk és önkényesen kiválasztott szempontok szerint lajstromozunk. Vezető értékeink pillanatról pillanatra változnak, ami van, eltörpül a hiányzó mellett. Őrülten száguldunk a semmi felé! Dinamikus társadalom-eszményünk nem mozgékonyságunkból vagy alkalmazkodó-készségünkből következik, mindössze a belső erőközpont, illetve a szilárd pont hiányát kompenzálja. Fölmorzsolódott az erő, ami formához rögzítene. Merőben anakronisztikus fogalom a béke, a szeretet, a figyelem, a helytállás, a harmónia és minden hozzájuk hasonlóan középre húzó érték. Korszerű csak az lehet, ami rombolja a kölcsönös bizalmat, az intézmények működését és akadályozza a különféle szellemi, szociális és gazdasági folyamatokat. Annyira elmeszesült volna sok évezredes kulturális rendszerünk, hogy továbbépítése, vagy akár puszta fennmaradása is veszélyeztetné létünket?

            A mérték korának civilizációs áldásaitól végsőkig csömörülten újabb, civilizálatlan korszakra készülünk - reménykedve, hogy frissességével kiküszöbölhetjük múltunk és jelenünk valamennyi hibáját. De valóban a mérték korszaka áll mögöttünk, és nem a mérték figyelmen kívül rekesztéséé, vagy elvesztegetéséé? Növekedési kényszerünk dogmája: a termelés szüntelen fokozása a gyarapodó népesség ellátása végett nem arra ösztökél-e, hogy áthágjunk minden határon, és ekként csúfoljuk meg a korlátozó szabályokat? Ha tekintet nélkül egyéni sajátosságainkra úgy látjuk saját tömegünket, mint azonos homokszemekből egybesodródott halmot, tiszta lelkiismerettel nem tehetünk egyebet, mint hogy legjobb tudásunk szerint megadjuk szemcséinek, ami nékik jár: mindenből azonos mennyiséget, egyforma szolgáltatást, egyenlő esélyt az érvényesüléshez. Éppúgy internetezhessen bármelyikünk a mongol pusztán, ahogy Manhattanben, a hamburger íze se különbözzék Fokvárosban vagy Budapesten.

            Hihetetlen költséges elképzelés! Toronyházakat emelünk ott, ahol ezekre semmi szükség, és nem csak az alkalmatlan körülményekkel küszködünk, hanem a szokások és hagyományok megtörésével, vagyis a helyileg új eszmények, életstílusok és észjárások meghonosításával is. Egységesítjük vágyainkat (egyformára nyírjuk a szárnyakat, hogy csak úgy és addig röpülhessünk, ameddig a többiek), standardizáljuk a kínálatot és a fogyasztást. Körülményes eljárásunk azzal ámít, hogy jócskán alászállítja az egyes termékfajták előállításának árát. Amíg az egyedi gyártású zsebórát édesapánktól örököltük, addig volt értéke, a hasonlóan pontos, automata gyártósorokon millió számra előállított karkötőóra viszont fillérekért kapható, néhány hónapnál igaz, nem tart tovább. Működési idejét a gyártók vetélkedése fogja kurtára, mivel versenyképes csupán az a cég lehet, amelyik romló minőségű anyaggal dolgozik, és ez összességében gátolja a költségek tényleges, valódi csökkenését. Mindössze a számlák kitöltési módja változik: amit időtálló fémekre költöttünk és a szöszmötölő mesternek adtunk, annak többszörösét fordítjuk most a környezeti károk enyhítésére, az újrahasznosításra, és a hulladéktárolók kialakítására.

            Évszázados erőfeszítésünk dacára sem közelítettük meg a - mechanikusan értelmezett - egyenlőség-eszményt, az egyes csoportok közti szakadékok inkább szélesedtek és mélyültek, az egyéni különbségek mérséklése pedig olyannyira reménytelenné vált, hogy az iskolai pedagógia lagymatag próbálkozásain túl érdemben nem kísérletezünk vele. A jogi és politikai egyenlőség tartalmatlan formalitásként lepleződött le, a nemek hasonló elbírálása vagy a kölcsönös tisztelet, a megbecsülés és szeretet szégyenletes hazugságnak bizonyult. Kívánságképpen ugyan folyvást emlegetjük, és ünnepélyes alkalmakkor deklaráljuk is javító szándékunkat, e szép szavak azonban olcsó nyelvi játékká züllöttek.

            Világunk magyarázgatása során rendszerint külső, intézményesített formáira hivatkozunk. Termelési, elosztási és banki rendszerekről, hatalmi, igazságügyi, önkormányzati szervezetekről beszélünk, az információáramlás és a média organizációjáról, mintha hiányosságaink pótlása csupán a működési zavarok korrigálásától függene, és szimpla irányítástechnikai kérdés volna. A kisebb és viszonylag önálló egységek vizsgálata közben ritkán követünk el ilyen durva egyszerűsítést! Ott a felelősség követelményét hangoztatjuk és a kölcsönviszonyokat, mondván: szerencsének, sorsnak és egymásnak kiszolgáltatottan élünk. Döntéseket hozunk és cselekszünk a közösség fenntartása végett. Nem érjük be a folyamatok irányításának esetenkénti módosítgatásaival, minduntalan föltámadó konfliktusaink enyhítésének ugyanis része a nem-intézményesült döntési és cselekvési formák, a csoportos és egyéni viselkedés szüntelen gyakorlása. Amit egy közösség lakói át- és belátnak, tágabb környezetben már követhetetlenül bonyolult, sok összetevős feladvány. Ilyen perspektívában életünk kimerítően leírhatatlan, legföljebb statisztikai valószínűségekkel küszködhetünk, hogy azután látszólagos vagy valóságos véletlenjeink ismétlődésére a káoszelméletben keressünk magyarázatot.         

            Centrális gondolkodásunkat hovatovább perifériálisra cseréljük. Míg eleink értéksorokat állítottak föl, mi hallgatólagosan tagadjuk ezek eshetőségét, és hasznunkat a mellékesben keressük. Az alapok meddő fürkészése helyett az eddig homályos részletek számbavételével foglalkozunk. Örömest válunk meg kényszerű és hiábavalónak tűnő studírozásainktól, hogy jelentős szellemi energiákat fölszabadítva meglepetésszerű fölismerésekre tegyünk szert. Ritkán hozakodunk elő kétségbevonhatatlan vagy legalább vitára ingerlő alkotással, leteszünk világunk szerkezetének föltárásáról, működésének bemutatásáról is. Metafizikai fenyegetések és csábítások többé nem kormányoznak a jövő felé, elfogytak életajánlásaink. Helyükbe tudatipari termékek léptek, melyek kemény bírálatát éppen az a balos kritika adja, ami olyan magas polcra segítette. A jogokat elismerő, a velük járó kötelességeket viszont radikálisan tagadó nézetek a „valósítsd meg önmagad!” szlogenét ajánlják figyelmünkbe. Közben mélyen hallgatnak mibenlétünkről, és eltűntetik az azonosságunkban rejlő különbségeket, míg a különbségben rejlő azonosságokat kidomborítják. Pedig ha mindnyájan mások vagyunk, csupán egyformák lehetünk. Másságunk egyetlen általuk elismert megnyilvánulása, ha csatlakozzunk a többiekhez és megtagadjuk elődeinek értékeszményeit. Szocializációnk fő vonása tehát a re-szocializáció, építkezés helyett a henye mulasztás. Uralkodó cselekvési formává pedig így a rombolás emelkedik.

            A kései kultúrák sajátossága ez. Óvnak is tőle, a szellemi hanyatlás tüneteit fedezvén föl mindenütt. Civilizációs állapotunk lassú változása azonban némileg rácáfol e borúlátó nézetekre. A mögöttünk álló század eladdig soha nem tapasztalt javulást hozott jogi és kommunális viszonyainkban, egészségi ellátásunk terén. A korai halandóságot termékenységgel ellensúlyozó társadalmak gyarapodása robbanásszerű, a hatalmas embertömeg életbemaradási esélyei pedig folyvást növekednek. Két világ- és több ezer helyi háború, valamint néhány nagy és számtalan kisebb diktatúra népirtása ellenére erősödik a létbiztonság. A mérsékelt éghajlati öv alatt ma már elismert a kielégítő táplálkozás, ruházat, lakás, és számos - azelőtt luxusnak számító - szolgáltatás iránti igény. Mindez valamilyen nehezen indokolható hurrá-optimizmushoz vezetett: semmi okunk az aggodalomra, bár átláthatatlan a világ, mégis jó úton járunk! Politikai vezetőink zöme valóban így gondolja, és akár egy gazdasági vállalkozást, irányítja országát. Fő törekvésük az eredmény maximalizálása mellett a költségek minimalizálása, ami rövidtávon éppoly kifizetődő, mint egy nagyvállalatnál, hosszú távon viszont katasztrofális hatású, mivel a járulékos kiadások megtakarításával ellehetetleníti a jövőt. 

            Az egyéni kezdeményezések önmaguktól soha nem rendeződnek közös vállalkozássá, a lényeglátás hiánya pedig ott is gátolja az összefüggések észlelését, ahol egyébként szembeötlők. Elmulasztjuk föltenni a kérdést: mennyibe kerül egy ember, egy népcsoport és azt sem tudakoljuk, mennyit ér. Pedig minél kevésbé foglalkozunk e becsléssel, annál kuszábbnak látjuk a világot. Körvonalainak elmosódása a meghatározhatatlanság gyanúját kelti. Ha állításaink viszonylagosak, belső magvuk is repedezik. Az interdiszciplináris vizsgálódás minden föltehető haszna ellenére a hamisítás veszélyével fenyeget: ami az egyik területen bevált, a másikon téves megállapításhoz vezethet. A gazdasági, a politikai és a jogelméleti nézetek eluralkodása az erkölcsfilozófián nemegyszer fura helyzetet teremt, amennyiben például az egyenlőség eszményét alkalmazzuk az igazság verifikálásánál, miként felelünk ama ellenvetésre, hogy egy állítás helyességét kevéssé igazolja, mennyien esküsznek rá? A határterületek természettudományos kutatásainak eredményei bajosan ültethetők át a széles értelemben vett társadalmi gondolkodásba anélkül, hogy nélkülözhetetlen föltételeiket tudomásul vennénk. A modern fizika és matematika teóriái korántsem az emberi működés leírására születtek, bár termékenyítően hatnak gondolkodásunkra, alkalmazásuk során jobbára csak tetszetős párhuzamaikkal hatnak.

            Amennyiben fraktál-analízisnek vetjük alá a műalkotásokat, vagy káoszelméleti alapon vizsgáljuk a gazdaságot, esetleg matematikai valószínűségekkel hasonlítjuk össze a történelmi fordulatokat, mélázhatunk ugyan a világ egységén, gondolkodásunk kötöttségein és közösségén, alapjaiban mégsem újul meg a szféránkról alkotott kép, legföljebb tágabb, életünket közvetlenül már nem befolyásoló környezetünkről alkotott elképzeléseink módosulnak. Csodára áhítunk akkor is, ha tudományhitünk mélyén szkepszis rejlik, hiszen kétségeinkkel, panaszainkkal nincs kihez fordulnunk. Megszólítható Isten nélkül maradtunk, egy ágazathoz, intézményhez vagy hivatalhoz pedig mégsem fohászkodhatunk, ahogy nehezen perlekedhetünk is. Működésüknek, sajátos tevékenységünknek értelmet adó és mindnyájunkat összefogó erő sehonnét nem sejlik elő, holott egyéni boldogulásunk - nemegyszer puszta létünk – föltétele a többiek megértése. Ha eltérnek a feladat-megosztás rendjétől, illetve teendőiket nem végzik időben és jól, mindnyájan kellemetlen helyzetbe sodródunk. Amennyiben viselkedésük kiszámíthatatlan, a mi létünk is veszélybe kerül.

            Destruktív törekvések persze mindig voltak, a hirtelen emóciók nemcsak elkerülhetetlenek, olykor kívánatosak is. Szellemi, lelki éberségünk fenntartáshoz nélkülözhetetlenek az izgalmak, sóvárogjuk a kalandot. Minél szilárdabb és régebbi keletű az együttélési forma, annál harsányabban ágálunk ellene, hiszen tapasztaljuk, hogy milyen nehezen billenthető ki saját menetéből. A rendszer tűrőképességének tesztelésével próbára tesszük magunkat is. Hasonló vakmerőségre aligha vetemednénk a nemzeti kereteket meghaladó rendszereknél, ahol bajosan ellenőrizhető az egyéni és a közös haszon, illetve kár fogalma, valamint egymáshoz fűződő viszonyuk. Míg egy kis helyi közösség univerzalitást vár el az egyéntől, a nagy formációk a specialistákat kedvelik. Veszélyes esetén mindnyájunk helye a gáton van, egy sok száz négyzetkilométeres nagyváros lakói viszont az erre szakosodott szervezetekre hagyják a védekezés munkáját, és legföljebb bámészkodni sétálnak a töltéshez. Ahol valamennyi lehetséges feladat intézményesül, a profik kerülnek fölénybe a képzetlen közemberrel szemben, kinek cselekvési lehetősége jószerével a destrukcióra korlátozódik. (Sose marad ötlet és motiváció híján, mivel politikai csoportosulások, tömegkommunikációs eszközök heccelik föl és látják el tanácsokkal.) Ha valaki két megálló között darabokra tör egy vandálbiztosra tervezett vasúti kocsit és amatőr gladiátorként zavarba hozza a speciális kiképzésű közrendvédelmiseket, könnyűszerrel igazolja létét, szerepének fontosságát, ugyanakkor nem jut közvetlen tapasztalathoz a normák bomlásának következményeit illetően.

            Holott a normák rendszere egységes egész, még ha belső rendje folyton változik is: egyesek kiöregednek, és újak lépnek helyükbe. Harmóniájuk szétzilálása súlyos zavarok forrása. Ugrásszerűen bővült például a nyolcvanas évek magyar gépjármű állománya, noha a szűkös úthálózat, valamint a parkolóhelyek hiánya mérsékletet követelt, a politikai és gazdasági megfontolások tovább serkentették a keresletet. A föltételek javítása helyett inkább a közlekedési normákon rontottak: eltörölték a meglehetősen szigorú, diktatórikus követelményeket és lehetővé tették, hogy „spontán népi kezdeményezéssel” mindenki azt tegye a közúton, amit jónak lát. Mialatt kicserélődött az elavult és felettébb veszélyes autópark, égbe szöktek a baleseti statisztika adatgörbéi, a napi közlekedésből pedig veszélyes kaland lett. Ráadásul az így szerzett tapasztalatok nem korlátozódtak a helyváltoztatásra, hiszen a járdán parkoló kocsik megfosztották a gyalogosokat a továbbhaladás lehetőségétől, és mintául szolgáltak a sikeres, ezért helyes életvezetéshez. Apránként minden létező illemszabály feledésbe merült, hallgatólagos fölmentetést kaptunk a kötelességteljesítés parancsának hatálya alól. Norma híján élni viszont lehetetlen, a normátlanság emelkedett tehát normává, és elvárható követelmény gyanánt a kíméletlenség rögzült. A köztereken sajátítottuk el és gyakoroltuk a szabálytalanság törvényét.

            Egyetlen évtized is elegendőnek bizonyult a normák fellazításához, szorosabbra vonásuk azonban emberöltőnél is több időt igényel. Észjárásunk és viselkedésünk begyakorlott formái nehézkesen, lassan helyesbíthetők, kivált akkor, ha olcsóbbnak és hatalmi szempontból hasznosabb tűnik a romlás tűrése, mint a határozott föllépés ellene. Maholnap kétségbe vonjuk az érvényesíthető normák létét is, esetenként pedig a norma-sokszorozás mellett törünk lándzsát (ami egy adott kulturális rendszeren belül erősen kétséges, a multikulturális hibridekben pedig komoly gyakorlati nehézségekbe ütközik). Még az amúgy szankcionalizáló szervezetek sem látnak egyebet a kirótt büntetésben, mint eső után köpönyeget, és ennek megfelelően alakítják ítélkezési gyakorlatukat, eleve hátrányos helyzetbe hozva az erkölcsi nevelést. Jellemző a vétkek és bűnök rangsora: nincs jóvátehetetlen, még az élet kioltását sem tekinthető végzetesnek. Eltűnt a lopás és a rablás fogalmi különbsége, hiszen magunk sem választjuk szét a tulajdon elleni vétséget és a személy elleni erőszakot, vagyis hallgatólagosan elfogadjuk az agresszív önérvényesítést, ami eredményesebb a szerény, tartózkodó magatartásnál.

            Mások leigázása és megalázása a teret, feladatot, lehetőséget kínáló társadalom konszolidált békéje helyett háborús viszonyokra emlékeztet. Az érdekek kölcsönös figyelembevételét haszonelvű játszmavezetésre cseréljük. Deviánsok, együttélésre képtelenek mindenkor voltak, eddig azonban lehetőségük nyílt a helyváltoztatásra, és így másutt próbálhattak szerencsét. Térképünkről mostanra eltűntek a fehér foltok, civilizációnk már átfogja a Földet, és nincs többé esély a félrehúzódásra. Együtt kell élnünk összeférhetetlenjeinkkel: a társadalmi beilleszkedésre alkalmatlanokkal és a szándékos törvényszegőkkel. Ami elviselhetetlen terhet ró az egészséges, erős, kiegyensúlyozott polgárokra is, nemhogy e tájék tisztázatlan identitású, labilis helyzetű, átmeneti státuszú lakóira, akik úgy érzik, itt az utolsó alkalom álmaik eléréséhez.

            Pánikba esetten küzdenek a kiszemelt pozíciókért, melyeknek elfoglalását nyomban dokumentálnák is, mivel a siker egyedül az, amit mások irigysége hitelesít. Minden egyéb csak ámítás, így a szeretet teli kapcsolat, a benső béke, a harmónia is. Versengésünk tárgya egyébként sem lehet az ösztönök megjuhászítása, a kíváncsiság ébren tartása vagy a bölcsesség elérése! Normáinkat pedig már szétmartuk, nincs időnk a tűnődésre, bölcselkedésre, filozófiára, és tevékenységünk szükséges jóváhagyását sem várhatjuk önmagunktól. Az isteni parancs vagy az ősök tapasztalatai híján mi igazolhatná cselekedeteinket, ha nem a többiek sóvár tekintete?

            A szellem ázsiója nagyot zuhant. Miközben soha nem látott mértékben terjed az iskolázottság, a műveltség lassan kimegy a divatból, mi több, szégyenletes lesz. Részképzés lép a világismeret helyébe, a teljességigényt ismeret-szilánkok fedik el. Ameddig mesterséges intelligenciát nem alkotunk, csupán ábrándozhatunk a gyors külső segítségről. Csökkenő várakozással tekintünk a művészetek elébe, melyeknek változását mind nehezebben követjük, egyre kevésbé értjük és sajnos érezzük is mibenlétüket. Produktumaik visszarettentenek, kivált amikor valóságábrázolás, illetve bonyolult realitások bemutatásának örvén saját aljasságunkkal és létviszonyaink drasztikus romlásával szembesítenek. Akkor sem ragadnak el, ha polgárpukkasztás címén az olcsó szatírát tukmálnak ránk, a bensők átformálásra, jobbító szándékaink támogatására rest művek pedig csak bitorolják a lélek fényűzésének címét. Tömegfogyasztásra szánt szórakoztatóipari termékeink még ennyire sem képesek, noha formálisan arra vállalkoznak, hogy ösztöneink felkorbácsolásával és kimerítésével csillapítsák nyugtalanságunkat.

            Tudásunk áthagyományozása elsikkad, ismereteink deformálódnak. Káosz fenyeget nemcsak e mérhetetlenül naggyá duzzadt világ képtelenül összezsugorodott szabad tere, hanem a bomló értékrendek és az elfüstölgő eszmények miatt is. A természeti környezetben bekövetkezett változásokhoz rugalmasan alkalmazkodnánk, benső zavaraink ellen viszont alig teszünk valamit. Gondtalanul válunk meg a klasszikus értelemben vett emberséget formáló és együttes létünket fenntartó értékektől, és a nomádok - merőben anakronisztikus - szemléletével kacérkodunk. Mintha a barbárság megújulására készülnénk, attól remélve bajaink frappáns megoldását. Bármennyire jogosnak tűnjék elkeseredésünk, a történelem újrakezdéséhez fűzött bizalmunk némileg bornírt. Semmit sem törölhetünk el, a radikális felejtés révén pedig hiába szeretnénk kedvező föltételekhez jutni. Egyébként is érdemes mérlegelnünk: arányosak-e a kívánt célok az általuk követelt áldozatokkal, illetve mekkora veszteséggel és nyereséggel számolhatunk?

            Az átmeneti kényelmetlenségek vállalásáról szólni túlzott eufemizmus a civilizáció védelmi és belső egyensúlyozó berendezéseinek erőszakos szétverése közben. Bár tetszetős dolog az elkényelmesedés és a bürokratizálódás okozta tespedtség ellenében versenyszellemmel itatni át a közgondolkodást, könnyen arra eszmélhetünk, hogy elfogadható versenypálya és alkalmas versenyzők nélkül maradunk. A helyükbe tolakodó gladiátoroknak kizárólag a pillanatnyi győzelem fontos, a másnappal törődni nincs érkezésük. Civilizációnk visszabontása mégis fölösleges volna, pedig olyan lendülettel rontunk neki, mintha a sarokköveit is fölszednénk, holott rombolásunk korántsem aprólékosan eltervezett, tudatos munka! Fals hitben buzgunk: azt gyanítjuk, hogy törekvésünk csodaképpen az építés rendjébe illeszkedik, és fáradozásunkkal mintegy automatikusan tovább emeljük bábeli tornyunkat. Vakolókanál és simítófa helyett most csákánnyal dolgozunk!

            A józanság, a szorgalom és a szerénység nem uralkodó vonás. Aki érvényesülésre vágyik, kerüli. Pillanatnyi viszonyaink közepette csakugyan nehezen indokolható a mértékletesség erénye. Mihez is kezdenénk vele? Nem azért váltunk egyéniséggé, hogy fájdalmasan kiküzdött önállóságunkkal vetélytársaink sikerén öregbítsünk! Személyes győzelmünk fontosabbnak látszik együttes fönnmaradásunknál. Önös céljainkhoz csupán erőszak és ravasz kíméletlenség vezet. Eszményképünk az éretlen ifjú, kinek nem volt alkalma még a bukásra. Egyoldalúságát példaként állítjuk magunk elé, és nemzedéki hordában támadunk, egy Nagy Áttörésre számítva, ami megtisztít régi, rossz beidegződéseinktől és új rendet teremt. Sokadik generációként ostromoljuk saját otthonunkat. Ma a legnehezebb pusztító ösztöneinkkel szembeszegülni.

2000-2010.