Az iskolába menvén
A közértháznál fordultam be, és egyenest az iskolának tartottam. Könyvekkel telepakolt bőrtáskát kiegyensúlyozandó, nyiszlett testemmel erősen balra dőltem, úgy cipeltem a legkevésbé sem hozzám mért terhet. Eleinte még anyám is elkísért, számtalan teendője mellett azonban nem várhattam el tőle, hogy minduntalan velem tartson, így - bármennyire ragaszkodó anyámasszony katonája voltam - hamar rászoktam az önálló közlekedésre. Magányosan cammogtam végig a ládagyár árnyékában a Kerekesből Poscher Jánossá átkeresztelt utcáig, melynek töbrében nagyobb esőknél mesterséges tó képződött. Ez volt a környék egyetlen, igazi látványossága! A vihar elmúltával partjánál nyolcan-tízen is szájtátiskodtak, kajánul lesve, mitévők lesznek az arra tartók. Térdig fölgyűrik-e nadrágszárukat, hogy átgázoljanak a patkánytetemektől barnálló vízen, vagy a Palóc utca felé térve inkább bölcsen megkerülik a tömböt, és nem teszik ki magukat a retirálás szégyenének. Középtájon, ahol legmélyebb volt, olykor még a teherkocsik is lefulladtak, sok cifra beszédre adva okot a dühöngő sofőröknek.
Tágas kert húzódott azután, melyben zöldséget termeltek a lakók. E kis városi háztájinál fillérekért árultak friss újhagymát, répát. Ha kifogytunk a petrezselyemből, valamelyikünk csak lefutott egy csomóért. A túlsó oldalon régi telephelyek látszottak és akárcsak itt, tenyérnyi zölddel kendőzött nyomorúságos bódék húzódtak az akácok oltalmába, némelyik csupán egy jól-rosszul kitatarozott buszroncs volt. Még a téglaépületek sem utaltak elfogadható otthonra, különféle korokból maradtak fenn és más-más stílusban emeltek. A mélyudvaros, apró lakásokra szabdalt falusi ház mellett széthulló lakókocsi dülöngött, néhány méterrel odébb pedig sokemeletes, komor bérpalota. Ez utóbbi kategóriába a Szegedi útig mindössze a tekintélyes méretű Papház tartozott, honnét jó néhány osztálytársam került ki. Vele szemben húzódott viszont a környék másik ékessége, a grund, hol forró nyári estéken vásznat feszítettek ki. Mire a 16 mm-es vetítőt is fölszerelték, messze földről összesereglett már a szórakozni vágyók tömege. Hokedlit, kis sámlit cipeltek magukkal, a gyerekeket pokrócokba bugyolálták, nem is annyira az alkonyi hűvösség, mint inkább a szúnyog ellen, melyekkel szemben a felnőttek néhány szál Kossuth, vagy Ötéves terv elfüstölésével védekeztek, és türelmesen vártak a besötétedésre, mikor fölberreg végre a gép. Alkalmanként öt-hat rövidfilmet pergettek le, jobbára népszerű tudományos, azaz fölvilágosító szándékkal készült alkotásokat a higiéniáról vagy a helyes táplálkozásról, és nem feledkeztek meg a két Latyiról sem, kiknek mókázásán harsogva röhögött a hálás publikum. Néha cirkusz nélkül maradt artistákat is szerepeltettek, kiknek nem volt könnyű a föllépés e szakértő közönség előtt.
Erre sűrűsödtek már a masszív nagy házak, amik szerencsésen megúszták a bombázást, noha egy-egy foghíjtelek, vagy kerítés gyanánt meghagyott falmaradvány azért a pusztulásról tanúskodott. A helybéliek szemernyi helyet sem hagytak kihasználatlanul, ahol legalább a pince állt még, oda valamilyen műhely fészkelődött be. Látni lehetett, mint galvanizálnak a szellőzetlen helyiségekben, és érezhető volt az is, mikor végez műszakjával az Ambrus utcai maszek kisiparos, hiszen bűzölgő vegyszereit jobb híján a csatornába löttyintette. Átellenben egy élelmiszerbolt nyílt, a környék első önkiszolgálója, egy zöldséges nézett vele farkasszemet, és a hentes sem hiányzott a közelből. De a gidres-gödrös járdán táskáját vonszoló gyerek keveset törődött a szemét csípő, orrát facsaró szennyezéssel, Egyiptomból hazatért osztálytársára gondolt hálával, amiért néhány kalligrafikus bélyeggel ajándékozta meg, és a Béke mozi felé kacsingatott: mit játszanak a hét végén, érdemes-e két forintot kunyerálni, hogy beülhessen az első sor egyik zsöllyéjébe?
A szotyola maggal teleköpködött kis büdös szögvasból hegesztett kirakata után a Mátra cukrászdáé következett, ami sokkal kevésbé vonta magára figyelmemet, efféle luxusra úgy sem futotta volna a szűkös családi kasszából. Legföljebb néhanapján jutott egy kétgombócos vasárnapi fagylalt, amit viszont nem ott, hanem jóval lejjebb, a fűtőház közelében található híres cukrásznál vásároltam meg. Gyakorlatiasabb beszerzések foglalkoztattak, a kis papírboltból pótoltam a betelt füzetet, széttört ceruzát, elkallódott radírt. A környék egyetlen hivatalos helye, a posta is az Országbíró utca sarkán feszített, itt veszett el családunk egyik financiális reménysége, a hosszú évek során fölhalmozott békekölcsönök java. Anyám rémisztő zöld műbőrkabátjának belső zsebéből kotorta elő a díszes iratokat, hogy a kifüggesztett sorsolási jegyzékben utánanézzen, visszanyertük-e, amit még születésem előtt, rövid határidőre kölcsönvett tőlünk az állam. Ahogy lenni szokott, hiába bogarászott a táblázatban, egyik sorszám sem szerepelt a törlesztendők között. Szomorúan dugta vissza, és csak otthon vette észre, hogy a zsebe mellé csúsztatott köteget hazafelé jövet elhagyta. Nyakunkba kaptuk a lábunkat, de hiába rohantunk vissza, bottal üthettük már a nyomát. Sehogy sem értettem, miért jajveszékel utca hosszat, és minek emlegeti még évek múltán is a szörnyű vesztességet, ami ért bennünket!
Nyomott kedéllyel keltem át a túlsó oldalra, ahol mindössze néhány ház választott el már csak a tudás komoran fölmagasodó templomától, hová gyermekként már apám is eljárt. Klebelsberg-stílusú homlokzatán kétfelől volt a bejárat, első a lányiskolába vezetett, nekem azonban egészen a Petneházy utcai sarkáig kellett gyalogolnom, hogy végre benyithassak a nehéz kapun, ami egy magas lépcsősorra szolgált. Alighanem tekintélyes nagyságával akarták elrémíteni a törpe betérőt. Fokait már sok nemzedék talpa csiszolta fényesre, és középtájon - egy tériszonytól szenvedő nem csekély riadalmára - kimélyültek, az olajfestékkel átkent falakról még a tenyerem is lesiklott volna. A tulajdonképpeni lépcsőház csak az emeleti porta után következett, szigorúan elkülönítve a lányokétól. Két helyen találkozhattunk volna mindössze, ám a magasföldszinti folyosót átlátszatlan üvegajtó rekesztette el, közös tornatermünkbe pedig az osztályok soha nem érkeztek egyidőben. Amúgy sem jártunk oda szívesen, nagy szenes kályhája ugyanis nemhogy a termet, még az öltözőt sem volt képes átfűteni, melegebb időkben viszont a szabadba kívánkoztunk, ami szerencsére ritkán korlátozódott az udvarra. Tanáraink szívesebben vittek ki a Tatai út túloldalán, öreg jegenyék árnyékában elterülő nagy sportpályára, ahol mindnyájunk legnagyobb megelégedésére focizhattunk. A labdarúgás öröme volt talán az egyetlen, amiben maradéktalanul osztozott öreg és fiatal. Különb ambíciót nem is táplálhatott senki közülünk, mint hogy leigazolják egy elismert klubnál, ami nemcsak a megélhetést könnyítette meg, hanem az utazást is!
Valahányszor egy kölyökcsapat felvételt hirdetett, valamennyien próbát tettünk, hátha egyszer szerencsével járunk és mezt, stoplis cipőt kapunk. Az ilyesféle fénylő remények közelében sápadtnak tűnt az órákon elsajátítható tudás, amit a tanárok sem forszíroztak különösebben. Minek igyekeztek volna fölösleges ismeretekkel tömni a fejünket, ha legjobb esetben is csak olcsó szakik válhatnak belőlünk? Inkább a nevelésünkre ügyeltek: alsó tagozaton hisztériás sikongással pótolták a hiányzó szeretetteljes türelmet, a felsősöket szelíd figyelemmel kalauzolták, de bármint közelítettek is hozzánk, mesélni soha nem feledtek el! Talán nem sajátítottuk el precízen a bebiflázandó adathalmazokat, a folyamotok értésében viszont nem mutatkozott hiányosság, és ha a helyesírásunk némi kívánnivaló hagyott is maga után, az olvasás szeretetében mindnyájan osztoztunk, kültelki segédmunkások gyerekei. A képességfejlesztés olykor magasabb régiókba emelt, harmadik emeleti csúcsán a földrajz és biológia szertár várt spirituszban eltett, kifordított belű békáival, falnyi nagyságú tárlóival, hol gombostűhegyen sorakoztak a lepkék és bogarak, jó viaszosvászon-illatot árasztó hatalmas térképeivel, melyeket szétcsavarhattunk, hogy közelebbről is szemügyre vehessük az egzotikus folyó- és városneveket, továbbá hatalmas ablakaival, honnét a vasútig is ellátott az izzasztó dolgozatírás elől szertártakarítás címén kereket oldó diák.
Az iskola alsóbb fertályain is erős volt a lég, mivel odalent, a szuterénban helyezték el a napközis étkezőt, honnét makacsul hömpölygött elő a paradicsomos káposzta bűzös lehelete, egyszer s mindenkorra elriasztva a közétkeztetés igénybevételének bármilyen formájától. Az ördögi és angyali régió közé ékelt emeleteken viszont középszerű nyomorúság honolt. Ormótlan szeneskályhák foglalták el az osztálytermek ajtóval átelleni sarkát, hová a fűtő vödörszám öntötte a darabos szenet, és a felgyülemlett hamu kiszitálására zajosan rángatta a rostélyt, minek következtében olyan kénkőszag terjengett, hogy ablakot kellett nyitni, ekként bocsátva utcára a kevéske, összekuporgatott meleget. Szünetekben csúszkálhattunk a kockaköves folyosón, lehetőleg messze kerülve a tanári szoba fenyegető ajtaját, honnét egyhangú duruzsolás hallatszott. Néha fölcsapott a lárma, mint akkor is, amikor szóvá tették illetlen nadrágviseletemet. Hogy merészelek ilyet hordani? Szegény anyám pedig, aki rendszerint megszeppent bármiféle számonkéréstől, meglehetősen élesen válaszolt a neki szegzett kérdésre: ő nem ennyire válogatós, és ha nem tetszik fillérekért használtan vásárolt ócska göncöm, vegyenek helyette másikat! Szívesen rám adja. Így lett belőlem az ország egyetlen legálisan elismert farmernadrágosa.
Kun tanár úr tarka mesévé színezve rákapatott bennünket a történelemre, Ili néni sírva fedte osztályát, hogy néhány pillanat múlva göcögve olvasson már egy mulatságos történetet, amivel észrevétlen megszerettetheti a könyveket és konoknak látszó szívünket jobbra hajlíthatja. A székely Soós tanár úr nádpálcáját figyelmeztetően lengetve kedélyeskedett: Quod licet lovi non licet bovi! - noha ezzel aztán senkit sem ijesztett meg. Olykor benézett hozzánk Grosics Gyula, akit földre szállt angyalként bámult a sok fiú. Példáján buzdulva rohantunk a pályára, miatta rúgtuk - bőr helyett legjobb esetben is - a gumilabdát. Noha tekintélyét pillanatig sem vitattam, mint ahogy az ismétlődő válogatásokról sem maradtam volna ki, arra soha nem bírt rávenni, hogy az edzésekre is elkísérjem a többieket. A kemény gyakorlásnál jobban foglalkoztatott az álmodozás, és ha nagy ritkán a Tatai utat választottam hazafelé mentemben, mire a sarokig jutottam, rég megfeledkeztem a túloldalt várakozó sporttelepről. Képzeletben valahol messze jártam: az Ontario vidékén, esetleg a Hindikus lábánál. Nem láttam a zöldre pingált fémkapukat, a TEFU-telep rácsait, csupán a Szegedi útnál eszméltem föl, ahol átkelés előtt pedánsan körülnéztem, mivel arra már busz is járt. A Palóc utcába befordulva képzeletem a hely szelleméhez igazodott, mikor a krétagyár udvarába pillantva mérlegeltem, vajon kaphatnék-e egy kis fölvágatlan maradékot, amivel pompás rajzok készíthetők a járda kövezetén.
Előkertes kis házak sorakoztak erre, és néhány tő gondosan ápolt borszőlő díszlett majd mindenütt. A túlsó oldalon keresztanyámék rokonai laktak egy városiasan zárt, villaszerű épületben, amit úgy irigyelt anyám. Nekem inkább a Kerekes utca hozzánk közelebb eső felén roskadozó öreg ház tetszett, annak kertjét ugyanis sűrűn benőtte az orgona, és váltig meresztgethette a szemét a kíváncsiskodó, mit sem láthatott. A mellette álló hatalmas telek hátsó falához ragasztott kunyhó is csak azért nem nyerte el rokonszenvemet, mert gondosan ápolt és könnyen áttekinthető ültetvénnyel vette körül gazdája, egy magányos kis zugot sem hagyva búvóhely gyanánt. Vele szemben, a pékség oldalához tapasztott kis ház ugyancsak kedvére való lett volna anyámnak, aki váltig sóhajtozott, milyen jó dolga lehet az ott élőknek, akiknek nem kell a téli fűtésre gondolniuk, mivel a kemencék sugárzó hője ingyen átmelegíti a lakást. Apám hiába vetette ellen, hogy nemcsak ez az egyetlen évszak létezik, nyáron pedig alighanem csak ténferegnek a hőségben, sehogy sem boldogult vele. Mi tagadás, az észérvek csekély hatással bírtak e külvárosi miliőben.
