Csutka
Napi fejadagom két alma volt, a markomba fogtam és úgy vonultunk anyámmal kettesben - utóbb már egyedül is - a Rákosrendezőre. Elvéteni sem lehetett, a Dévényi utcát szegélyező betonkerítés mögött éjjel-nappal ott dohogott, sziszegett a vontatási főnökség seregnyi gőzmozdonya olyan füstoszlopot eregetve, hogy korom pettyezte be az udvari szárítókötélre teregetett ágyneműt. Mégsem a gurítódomb felé igyekvő néhány tengelyes szerelvényeket taszigáló helybéli kis mozdonyokat illette ezért szidás, hanem a kilométernyi hosszú távolságiakkal küszködő, túlterhelt 424-eseket, melyek hangos nyöszörgéssel, kínlódva cibálták terhüket. Hogy megbirkózhassanak a feladattal, tűzterüket rendesen meg kellett volna pakolniuk a jó minőségű mecseki szénből is, az agyagos, márgás lignit viszont csak kormolt, erőt nem adott.
Naponta vagy fél tucat harminc-negyventengelyes óriáskígyó remegtette meg a környék házait, rendszerint mégis inkább az ide-oda futkosó kisebbek köszöntöttek, mikor a szegélyező betonfal elfogyott a Szegedi úti torkollatnál és föltárult előttem a mesebirodalom kapuja. E kurta, szeneskocsi nélkül közlekedő mozdonyokat bámultam, míg keresztülsiklottam a leeresztett sorompószárnyak között, és hátam mögött egyhangú mormogássá olvadt a leállított motorral negyed-félórája hasztalan várakozó sofőrök káromkodása. Az erre igyekvők ismerték ugyan a csapdát, mégsem barátkoztak meg balszerencséjükkel, ami „kivétel nélkül” mindig akkor kalauzolta erre őket, ha az óránként egyszer-kétszer föltekert sorompót éppen leeresztették. Hasztalan volt bármilyen fifika, az áldatlan állapoton nem változtathattak. Panaszukra mindig ugyanazt a választ kapták: ekkora vasúti forgalom mellett lehetetlen sűrűbben megnyitni az utat. A látszat kedvéért hoztak persze egy rendeletet, melyben előírták, hogy bizonyos időközönként át kell ereszteni az autókat. A hatálybalépés napján azonban sietve fölcsavaroztak egy hosszúkás fehér zománctáblát a sorompók tetejére, melyen a következő felirat díszelgett: 20 percen túl is zárva tartható. Így lakott jól a kecske és maradt meg a káposzta.
Akármennyit szidták a vasutasokat, nem ők hibáztak. A pályaudvar építése során aligha számolhattak még ilyen átmenő forgalommal – előfordult, hogy fél óra alatt akár négy-öt kocsi is összegyűlt a 32-es buszon kívül! – és annyira hosszú szerelvényekkel sem, mint amilyenek a hatvanas évek elején vánszorogtak erre. A váci fővonal kialakítása sajnos lehetetlenné tette a dugók megelőzését vagy legalább gyors feloldását, a kézenfekvő megoldáshoz pedig hiányzott a politikai akarat. Minek emeltek volna drága felüljárót egy félreeső, kevéssé mutatós helyen, ahol egyetlen fontos ember sem jár? Rebesgették ugyan, hogy valamelyik ötéves terv előírja majd a Nyugati pályaudvar kiköltöztetését az Eiffel-féle indóházból, ám ez az ötlet is csak egy volt a nagy - és szerencsére megvalósíthatatlan - elképzelések közül. Az állandósult káosz viszont némi töprengenivalót kínált a délutánonként bámészkodni kijáró diáknak, kinek egyéb teendője sem maradt, mint kivárni az alkalmas pillanatot, mikor a többi utazóhoz hasonlóan biztonságban átsiethet a kévényi vaspályán, és a túloldalt máris ott várta kedves padja, hol almáit majszolgatva békén szemlélődhetett.
Mi tagadás, eleven mesevilágba csöppentem tehát, minden tekintetben nekem való helyre! Az állomás épülete balra húzódott, és mindenki arra tartott, hogy jegyet vásároljon a koszos váróteremre nyíló pénztárablaknál, vagy mert ingázó lévén minél hamarébb szeretett volna hazakeveredni, és a szerelvény elejét vette célba, előrelátó helyfoglalásával takarítván meg néhány métert a leszállásnál. Én voltam az egyetlen, ki jobbra tért. Elsétáltam a sorompóőr bódéja előtt – az ismerős szolgálattevőnek illedelmesen köszöntem - a forgalmisták emeletes toronyépülete felé. Padom éppen a feleúton állt. Két szál colos deszkáját időről-időre vastagon bemázolták vörös festékkel, hogy tükörsima zománcán megbukjon a lenyugvó nap fénye is. Mindössze a két rögzítő kapupánt csavar feje púposodott elő, minden évben kevésbé. Rajtam kívül senki sem telepedett ide, ahol legföljebb a kifelé tartó vonat utolsó kocsijai takarták el néhány pillanatra a panorámát.
Almáimat rágcsáltam a Diós utca felől rám vöröslő késődélutánban, és hallgattam a váltók csattogását. Nyirkos időben a drótok, amint váltóállítás során megfeszülnek, zizegtek is, én meg elmerengtem az egymásba kapcsolódó sínpárok kusza szövevényén: ugyan miféle leleménnyel kerülhetnénk el, hogy a szerelvények minduntalan keresztezzék az átkelőt? A hátam mögötti átmeneti szállás takarta rendezői szárnyvonalat fölöslegesen pakoltam volna át a gurítódomb közelébe, ha a vecsési leágazást még Hungária körút előtt nem küszöbölhetem ki! Amennyiben viszont nélkülözhetetlennek fogadom el az arra kanyarodást, a további csatlakozásokat sem nevezhetem fölöslegesnek, marad tehát a nehézkes X-alakzat.
Mikor eluntam a geometriát, már csak bámészkodtam, és élveztem a füst- meg olajszagot, a vaskerekek csikorgását a fordulóknál és váltók feletti csattogását, valamint a gépek nehéz dohogását, amint a szemaforok tilalma alól szabadultan nekifeszülnek a dugig rakott vagonoknak. Javítanivalót csupán a tolatásnál fedeztem föl, oktalannak találva az osztályozandó kocsik idáig tartó vontatását. Miért is nem válogatják széjjel már korábban? Bosszantott a munka selejtje. Az érkező szerelvények földarabolása ugyanis a pályaudvar túlsó végén zajlott, jó másfél kilométernyivel lejjebb, a zajos gurítódombnál, amire úgy nyomták föl a vége nincs kocsisorokat, hogy közben leolvasták az oldalukon található bárcáról: hányas sínpárra valók, és amit betájoltak, azt hosszú farúddal nyomban lekapcsolták a többiről. Amint csúcsra hágott a vagon, továbbítását már a nehézkedésre bízták. Attól függően, hogy csak engedték-e vagy taszítottak is rajta, több-kevesebb lendülettel robogott a megnyílt pályán, a négy-öt őr és sarus pedig a hangszórók utasítását követve sietősen taszította-rúgta odébb a váltókat. A túlságosan nekiiramodó kocsik elé fékező sarut löktek, pedig az a gyalogoshídról nézve nem tűnt éppen veszélytelen feladatnak. A műszak végén, vagy estelente, mikor nehezebben reagáltak, esetleg rosszabbul láttak már a fáradtak emberek, olykor elvétették a váltót, és idegen vágányra futott a vagon, ahol nem is várták. Az efféle hiba észleléséhez nem kellett a hangszóró dühös recsegésére várni, mivel a tévútra vezetett maga adott hírt róla egy bődületes csattanással, amivel az álló kocsisornak ütközött. Visszhangja is támadt egy ilyen karambolnak, a vagonban fölhalmozott és kellően nem rögzített áru recsegve-ropogva omlott egymásba. Az összekeveredett szerelvényeket azután ismét kihúzták, és ha lehetett, a gurítódomb megkerülésével a pályaudvar felső végéről újraosztották.
Gyerekfejjel nehezen barátkoztam a gondolattal: hibázni is lehet. Almáim majszolása közben a tökélyre spekuláltam, holott a csutkát magam is a pad mögé ejtettem. Mentségemre szolgáljon, egyetlen szemetes sem akadt a pályaudvaron. Zsémbelni mégsem lett volna kedvem, hiszen említettem már, hogy az átmeneti szállás túlsó felén is sorompóval védett sínkéve húzódott, amin folyamatosan igazgatták a berakóhelyeken fölpakolt kocsikat. A környék gyáraiból oda hordták a szállítani valót, egyes nagyobb üzemek raktárépületei pedig saját, önálló szárnyvonaluk köré telepedtek. Ami kevéske tér maradt, a BVSC sporttelepe foglalta el, hová minden környékbeli fiatal kötelességszerűen eljárt. Nyaranta strandolni, tavasszal és ősszel meg focimeccsre, hová palánkbérlettel is bejuthatott a kíváncsi. (Gondos kezek derékmagasságig visszabontották a kerítés betonelemeit, elég volt átlépni rajta és máris jutott egy állóhely az érdeklődő sporttársnak.) Mint nehezményezhettem volna elől, amit hátul akadálytalan végeztek?
Jöttek-mentek a szerelvények, és ha begördült egy személyvonat, magam is fölélénkültem. Bőven akadt látnivaló, már az is érdekes volt, ahogy utasai a minduntalan megszoruló ablakokkal veszkődtek. Menet közben – ha csak nem volt kánikula – üdvösebbnek tűnt fölhúzva tartani az örökké mocskos üvegtáblákat, különben előfordulhatott, hogy egy kanyarban bevágott a mozdony füstje, amit csak üggyel-bajjal köhöghetett ki a fulladozó. Állomáshoz közeledve viszont érdemesebb volt lerángatni az ablakot, már csak a tájékozódás végett is, no és azért, hátha ismerősre bukkannak a várakozók között. Leszálló persze alig akadt errefelé, ki lett volna olyan balga, hogy a Nyugatiból egy megálló kedvéért vonatra szálljon? Legföljebb a velem egyívású utazási mániások! Anyámtól holmi név- vagy születésnapra hivatkozással nemegyszer könyörögtem ki, hogy a városból hazafelé jövet a 12-es villamos vagy a 4-es busz helyett inkább a vasutat válasszuk. Ritkán járt és lassúságánál fogva különösebb időt sem takaríthattunk meg vele, de alkalmat kínált rá, hogy távoli, nagy utazásokról álmodozhassunk!
Sohasem jutott volna eszembe, hogy a városba tartva, a fejállomásra is vonattal induljunk. Mi értelme lett volna oda tartani, ahol véget ér a sín? Szánakozva figyeltem a környékbeli településekről befelé igyekvő sokszoknyás asszonyokat, kalapos férfiakat, akik még az átkelő előtt lekászálódtak mulatságosan rövid, alig néhány kocsis szerelvényükről, és gyalog baktattak a Szegedi úti buszmegálló felé, vagy tovább, a lámpagyár oldalán egészen a Lehel útig, hogy átszálljanak egy villamosra. Utazni csak a kalandokkal igéző végtelenbe érdemes! Molnár Gábor Amazonosához, esetleg Széchenyi Zsigmond Közép-Afrikáját, Indiáját, Alaszkáját tűzve ki célul. Mit kereshetnék én Dunakeszi-alsón vagy Gödön?
A fiúk hagyományos rajongása sem kísértett a mozdonyvezetői munka iránt, jóllehet egyiküknek föltűnt mindennapos bámészkodásom, és némileg szabályellenesen fölvett a fűtőházba tartó tolatóra, ahol aprólékosan szemrevételezhettem a különféle gőzadagolókat, még sípolhattam is, továbbá szakértő magyarázatban részesültem a tűztér helyes megrakását illetően. E játék ugyan a kedvemre való volt, és tetszelegve feszítettem az előzékenyen átengedett vezetői poszton, mégsem álmodoztam vasutas-pályáról. Kizárólag utas szerettem volna lenni, de az hosszú járatú! Bántott is, hogy pünkösdi királyságomnak olyan hamar vége szakad, hiszen a későbbi mozdonybontó, de még a Hámán Kató fűtőház is csak egy ugrásnyira volt, szememben pedig bármilyen vonatozás azzal kezdődött, hogy áthaladunk az északi vagy a déli összekötő vasúti hídon. Előbbinél megcsodáljuk a kalandokkal teli hajógyári öblöt, utóbbinál meg a betonbunkere előtt silbakoló géppisztolyos őrt, aki valamiféle mesebeli szabotázsakciótól óvta ősidők óta e stratégiai átkelőhelyet. Itt azonban a vágányok felett egészen a jegenyékig elláttam, melyek tövében a nagy ismeretlen helyén iskolám épülete rejtőzött, és már azt is tudtam, hogy nem más e pályaudvar sem, mint egy szélesen elterpeszkedett szabadtéri tanoda. Még a háborút is ennek révén tanultuk! Az amerikai légierődök támadásakor a bombaszőnyeg hogy, hogy nem a környékre is ráterült, és egyetlen házat sem hagyott épen. Keresztanyámékkal közös udvarunkat egy százkilós találta telibe, kilenc ember sírjának téve meg az árokóvóhelyet. Kevéssel errébb, a Szegedi úton nagynéném első gyereke lelte halálát a pincére omló ház alatt. Errefelé az ostrom alatt sem kímélték a civileket, ’56 után pedig itt fosztogatták az őrizetlenül hagyott vagonokat, ami szokatlanul éles kifakadásra bírta megfontolt apámat: talán mégsem leszünk tolvajok!
Az idő e helyt futott össze és olyasmire emlékeztetett, amit legföljebb hallomásból ismerhettem, a tér pedig addig csomósodott, mígnem a szertefutó sínpárok sokasága, akár egy selyemhernyó gubója, magába nem zárta mindazt, amire áhítottam: a Sós tanár úr földrajzi szertárában térképről leolvasott sok idegen csengésű, határon túli nevet: Bécset, Párizst, vagyis a rám váró, kifürkészetlen messzeséget. Az én vasutam nem ijedt el a tengerektől sem, távoli óceánokon kelt át, bebarangolta Calcuttát éppúgy, mint Rió de Janeiro ormos vidékét, majd a Hosszúfülűek szigetéhez kanyarodott, és meg sem állt Papeeteig. Ekkora persze már a nap rég elvöröslött a Diós utca felett, az almáimmal is végeztem, ezért hát fáradtan szedelőzködni kezdtem.
