Füst Milán: Teljes napló két kötetben - sajtó alá rendezte: Szilágyi Judit (Fekete Sas Kiadó 1999)

            Zavarba ejtően terjedelmes kiadvány, mintegy 1600 oldalnyi szöveg, pedig a cím korántsem állja meg helyét. Ez sem a teljes napló, a fennmaradtnak csupán szerkesztett változata, tengernyi hibával, melyek zöméről nehéz eldönteni, a nyomda ördögétől ered-e, vagy az író sajátos helyesírásának következménye. A betűkihagyások és elütések persze aligha eredhetnek Füsttől, mivel ő kézzel írt. Nem ártott volna tehát egy olvasószerkesztő Fazakas István mellé!

            Az anyag egy részét alighanem az özvegy takarította el, a többi „elveszett” – de vajon hol, kinek a kezén? Alighanem hasonló sorsra jutott, mint az örökség többi része, vagyis „füstté vált”. Balsorsverte író, panaszkodik is eleget! Bejegyzéseinek számottevő részére a keservei ösztönzik. De bölcselkedik is, és meglepően jól! A szeme éles, az előítéletekkel pedig keveset törődik, profetikus megállapításai tehát egyre-másra igazolódnak. Foglalkoztatja a lélektan - főként az alkotásé -, kitartóan, nem szűnő érdeklődéssel tanulmányozza a viselkedést, a helyzetek és jellemek viszonyát. Vastag szál a históriai is, főként persze az irodalomé, bár nem hanyagolja el a politikát és a szélesebb társadalomtörténetet sem. Helyzetéből és korából következőleg sokat gyötrődik faji és kulturális kérdéseken, jelesül a zsidóság szerepén. Vállalja a származás nyűgét, noha koránt sincs tetszésére ősök, illetve leszármazottaik viselkedése és habitusa.

            Attitűdjére az ambivalencia jellemző. Teljes gazdagságában szemlélné és értékelné a világot, ami a fekete-fehér ítéletek és az egyértelmű igazságok kizárásához vezeti. De ebben sem végletes, kikéri magának a „minden mindegy” álláspont érvényesítését, és ragaszkodik bizonyos követelményekhez akkor is, ha ezt képtelen megindokolni. Noha mi sem hajtaná rá, csökönyösen marad a szeretetnél, és óvakodik a gyűlölettől. Minőségeszményeiből sem enged, fölháborodik a hígítási kísérletek láttán. Bevallottan pesszimista, jót akkor sem remél, ha titkon elvárja. Ilyen meggondolásból veti el a gyereknemzést is. 

            Könyve tele figyelemreméltó megállapításokkal, zseniális felismerésekkel, és – ami leginkább kedvemre való – míves fogalmazásokkal. „Az a legszegényebb ember, aki még kérni sem tud magának semmit. Írók és művészek.” (I. 399. l.) Költői szókapcsolatok, képek tömege késztet élveteg nyelvcsettintésre: ez igen!

            A dolog természetéből következően gyakran bonyolódik ismétlésekbe, ám ezek kevéssé zavaróak, perfekcionizmusa nyilatkozik meg bennük: mindig jobban, hatásosabban szólna, és csak ritkán elégedett magával.

Hermann Broch: Vergilius halála ford.: Györffy Miklós (Európa 1976)

            Amilyen magával ragadó élmény, olyan nehéz olvasmány. Négy részéből kettő (az Alászállás és a Hazatérés) ugyancsak megizzaszt, az első grandiózus freskója (Megérkezés), valamint a Várakozás című harmadik viszont elbűvöl. A második rész mintha a regény liraizálódásának kudarcát tanúsítaná, helyenként szabadversbe átcsapó prózája affektált, hisztérikus, modoros, sietős átlapozásra serkent. Hasonlóra nógat a zárás is.

            Noha a szerző tudása gazdag, könyvét a sokat markolás jellemzi, és nagyon megterheli a lehetséges indítékok, illetve a filozofikus magyarázatok részletezése. Különösen zavar az ideologikus prekoncepció aggálytalan érvényesítése: Broch meggyőződése, hogy a művészet a megismerés egyik formája, és csak olyan műveket hajlandó elismerni, amelyek kritériumának eleget tesznek. Szinte marxista berögzültséggel, megszállottan ismételgeti téziseit, amivel nézetének szüntelen felülvizsgálatára késztet. Remek megfigyelései, briliáns elemzései azonban nagyszerű tételmondatokkal ékesek, és cuppogva-csámcsogva élvezhetők. 

            A harmadik rész nagyobbik felében újabb erőszakos, külső szándék gázolja le a teremtést: az elbeszélő erőnek erejével bizonyítaná ama föltevését, hogy Vergilius sejtette Krisztus eljövetelét. Érvelése közben a keresztény misztika teljes fogalomtárát fölhasználja, ami merőben anakronisztikus, mivel ez az érvrendszer majd csak a következő másfél évezred során formálódik ki. A gondolkodásmód és szóhasználat elszakad a korban hitelesíthetőtől, mi több, nehezen menthetően „dekonstruált”, ugyanis mit sem cáfol. A Vergilius halála a túlírtság bélyegét viseli.

Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc ford.: Füsi József (Európa 1963)

            Öregkori munka. Sokat tapasztalt ember írta, és töprengésre késztető, okos észrevételek tarkítják. Mindemellett gördülékeny, jó meseszövésű, élvezetes olvasmány. A vége egy kissé leül és közhelyes, bár az is jól megírt. Kivált a haldoklást megelőző élmény érdekes, ahogy hőse, Salina herceg érzi az életerő szökését. Van egy csodálatos fejezet is, a Don Cicclo Tumeo begerjed, ahol a rendszerváltozást elemzi. Mintha ma készült volna. Okos és nosztalgikus, közben kegyetlenül ironikus. Hogyan képes erre? Közben a hagyományos leírásról sem feledkezik meg, amit tisztesen – bár kevés érdeklődéssel – végez. Örülök, hogy a kezembe került.