Néhány szó a szabadságról
Szabadság híján nincs emberi élet, csak tengődés. Szabadságunk egyik megnyilvánulása a szabad szólás, melyet csökevényes formájában még a zsarnokságnak is tűrnie kell. Ideig-óráig semmibe veheti ugyan a jus murmurandit, végleges némaságot azonban nem parancsolhat alattvalóira, akik a fojtogató csöndet gyilkos nevetéssel törik meg. Tréfáik és pamfletjeik ellen hiába ágálna bármilyen rendőrség vagy cenzúrahivatal.
A spontán védekezés terheit – amióta létezik - a sajtó vállalja magára, nagy garral fogadkozva, hogy éberen figyeli a kormányzat tevékenységét, és a legcsekélyebb gyanúra okot adó elképzelés láttán is riadót fúj. A hírszolgáltatáson túl ez a másik olyan feladata, amelyik egy polgári demokráciában kellően indokolja munkatársainak sokrétű és szerteágazó privilégiumait. Velük még a törvények is kivételt tesznek: ahogy egy papnak sem kell föltárnia a gyónási titkot, úgy az újságíró sem kötelezhető informátorai kilétének fölfedésére. Míg kritikus megjegyzésekért bírósági úton elégtétel vehető, az újságírói vélemény – legyen bármennyire elmarasztaló – rendszerint mentesül az efféle következményektől. Személyes nyugalmával fizet előnyeiért, nem adatik meg neki a gondtalan bólogatás öröme, advocatus diaboliként szüntelenül gyöngeségre, hibára, bűnre vadászik, és lélegzetet sem vehet gyanakvás nélkül.
Figyelmét egy szigorodó törvény, alacsony szintű jogszabály vagy rendelkezés is fölkelti, és kötelességszerűen utánajár: az említett korlátozás valóban nélkülözhetetlen, helyénvaló, esetleg szükséges-e? Különösen akkor reagál élénken, ha a szabályozás kilátásba helyezett változása a nyilvánosság egészére vonatkozik, mégpedig kettős okból: részint az alapjogok esetleges - és számára mindig föltételezendő - sérelme miatt, részint pedig szervezeti önérdekből, addig kivívott előnyeinek, kedvelt eljárásainak védelmében. Aki tehát a sajtó viszonyainak átalakítása, működési föltételeinek újraszabályozása mellett dönt, jogos aggodalmakra, továbbá elszánt, személyes indítékoktól sem mentes ellenállásra számíthat. Mielőtt efféle vállalkozásra szánná el magát, vélhetően alaposan megfontolja: mit tesz, hol, mikor, miért, hogyan és kivel.
A hatalmi döntés értékelése során is e szempontokra érdemes ügyelni. Legkevésbé talán a média újraszabályozásának szükségessége vitatható, a korábban próbálkozókat egy korszerű, demokratikus média kialakítása és működtetése helyett inkább különféle mögöttes szándékok vezérelhették, művüket ugyanis rendre elkapkodták, így azok átgondolatlanok és hibásak. Régóta esedékes tehát egy törvényi keret összeállítása. Súlyosan kifogásolható viszont e rendelkezés előkészítetlensége. Alkotói siettükben elmulasztották érdemi vitára bocsátani, az év utóján kapkodva elfogadott rendelkezések pedig lényegében anélkül kerültek bírálóik elé, hogy végleges szövegüket széles körben megismerhették volna. Már az is fura, hogy ilyen horderejű jogszabályt a hatálybalépése előtti napon, jelesül Szilveszterkor hozzanak nyilvánosságra.
Képtelenség volna tehát bárkitől elvárni a tárgyilagos véleményformálást. Mindazok, akik megszólalnak e tárgyban, csupán előfeltevéseiket hangoztatják, és elfogultságaik szerint támadják vagy üdvözölik a kilátásba helyezett, illetve rettegett változásokat, melyekről azonban – úgy tűnik – igazából mit sem tudnak. Egy ilyen információhiányos szituáció kizárólag a politikai hisztériának kedvez. A bejáratott demokráciák hivatásszerű gyanakvói annak rendje s módja szerint figyelmeztető üzeneteket küldenek, a megrettent értelmiségiek protestálnak: mindközösen egy új zsarnokságról vizionálnak. Félelmük érthető is, a történelem kelet-európai mélységeiből kapaszkodunk elő, és okkal tartanak a visszacsúszás veszélyétől.
A szakma hazai képviselőinek demonstrálása már kevésbé indokolt, zömük eddigi gyakorlata ugyanis mindennek nevezhető, csak tisztes újságírásnak nem. A sajtószabadság nekik a diktatúrából átmentett privilégiumok őrzését jelentette, vagyis a társadalom túlnyomó többségével szemben a gondtalan, könnyű megélhetést. Akár kedvező előjelnek tekinthetnénk a bőséges jövedelemforrás elvesztése miatt érzett aggodalmukat, a hatalom fenntartás nélküli kiszolgálásán túl hátha valamilyen szakmai követelmény is meghonosodna berkeikben: például az önálló gondolkodásé, illetve a tárgyilagos szemléleté. Csakhogy egyetlen törvény sem képes az áthagyományozott kontraszelekció gyors fölszámolására, mivel hatálya csupán a létező újságírókra, illetve régóta falsul működő szervezeteikre terjed ki, és a szomorú valóság helyébe nem emelhet ideákat. A parancsuralmi rendszerektől megörökölt, és mindeddig jól profitáló szervilizmus, valamint az úgynevezett politikai megbízhatóság számonkérése bármilyen törvényi rendelkezés dacára alighanem sokáig jellemzője marad a hazai újságírás valamennyi ágának, a kilátásba helyezett változás ugyanis nem elég átgondolt és nem elég radikális. Szándéka is homályos, elvégre gyomlálnivaló mindenütt akad, a független, csak a tényeknek – emelkedettebben szólva: az igazságnak – elkötelezett újságíró pedig valamennyi aktuálisa hatalmat ingerli, bosszantja.
