A kísérleti nyulak panasza

            Méltatlankodnak a hangadók, mennyire etatisták lettünk, az államtól várunk mindent, noha fukarkodunk a közcélok támogatásával. Hasadtlelkűségünk okairól azonban hallgatnak, indítékaink firtatása rendre kimarad nevelő célzatú prédikációikból, holott volna miről szólaniuk!

            Fölemlegethetnék például az elmúlt évtizedek gazdasági és pénzügyi vezetőinek nyilatkozatait, melyekben kioktattak világlátásunk katasztrofálisan elmaradottsága felől. Jövőnket még mindig nemzeti keretek közt képzeljük el, noha a kor mást követel tőlünk: gondjaink megoldása immár nemzeti részérdekek fölé emelkedő, egyetemes szemléletet kíván. Ne csak és ne elsősorban magunkkal törődjünk, napi érdekeink közvetlen, sürgős érvényesítése helyett az egészre vessük pillantásunkat, mivel csak így élvezhetjük a nemzetek közösségének támogatását. Magyarán bontsuk le idejétmúlt védműveinket és nyissuk meg gazdaságunkat, hadd áramoljon be tőke, ami roppant erejénél fogva egykettőre fölvirágoztatja avult gazdaságunkat. Ha makacsul elzárkózunk, menthetetlenül lemaradunk a versengésben.

            Ugyan melyikünk szeretne utódaira nyomorúságot hagyni? Siettünk is intésüknek eleget tenni, bár tanításuk kissé hiányosnak bizonyult. A nyitás kockázatáról például elfeledtek tájékoztatni, nem szóltak arról sem, milyen következményekkel járhat csőd idején. Efféle lehetőséggel csak kevesen számoltak, őket pedig lehurrogták: vészmadarak, a fejlődés ellenségei! Hasonlóképpen járt, aki eleink alapvető tapasztalatára hagyatkozva a túlzott hitelfelvételt kárhoztatta: addig nyújtózzunk, ameddig a takarónk ér! Ostobaságot beszél – magyarázták a hozzáértők -, ma már a prosperitás elengedhetetlen tartozéka, hogy bőségesen éljünk a hitelezés lehetőségeivel, elvégre mindenütt kölcsönből fedezik a termelés és fogyasztás bővítését, megújulását. Nemzetközi összevetésekkel bizonygatták elmaradottságunkat: a gazdag országokéhoz képest szinte jelentéktelen a tartozásunk! Az eladósodási mutatót egyenesen a modernitás fokmérőjének tették meg.

            Ja, ha csak ez kell! – hittünk nekik, miért is kételkedtünk volna segítőkészségükben? Csupán a javunkat akarják! Holmi fosztogatási szándékra, tudatos megtévesztésre ma sem gondolnánk, amikor ugyanazok szapulnak tékozlásunk miatt - és többé-kevésbé ugyanott: egyazon gazdasági műsorokban és rovatokban -, akik nem sokkal korábban még a kuporgatást hányták szemünkre. Annak megvallására, hogy hibáztak, még egyikük sem szánta el magát. Talán csakugyan nem számoltak elképzeléseik csődjével, de mitől maradtak akkor gáncstalan szakértők, akik egyedül bennünket kárhoztatnak nyakló nélküli költekezésünkért? Nem elég, hogy belerokkanunk a törlesztésbe, meggondolatlanságunk miatt is szégyenkezhetünk. Ők változatlan hévvel ontják megváltó, vagy legalábbis válságelhárító ötleteiket, melyeket ugyanúgy a kisebb, megnyitott gazdaságú, védtelenebb országokon, illetve a nyomorúságosan kiszolgáltatott, saját érdekükben eljárni képtelen szegényeken tesztelnek, mint a korábban. Hangadó közgazdászok, sztárújságírók, vezető bankárok, mindenható gazdaságpolitikusok tönkremeneteléről továbbra sem hallani.

            Együtt sírunk, együtt nevetünk?