Búcsú a sajtótól

            Napilapot indít a főváros. Közel a szerkesztősége, benézek.

- A publicisztikai rovatot keresem – felelem egy mobilos fiatalember kérdésére. Hökkenten mered rám: micsodát?

- A publicisztikát.

- Az mi? 

- Legyen belpol – hajolok meg értelme előtt.

Átküld a szomszéd épületbe, ahol egy ifjú hölgy fogad: publicisztika? Ő sem hisz a fülének.

- Vélemény-típusú írás – segítek.

Zavarában kigyullad nyakán a tetoválás:

- Te – fordul a kolleganőjéhez – valami publicisztikát keresnek.

A kolleganő pillantásának jeges tűjével karcol végig, azután úgy dönt, mégsem lehetek őrült.

- Ilyen nincs – jelenti ki ellentmondást nem tűrően -, effélét mi nem engedhetünk meg magunknak. Nekünk pénz kell. Kőkeményen.

Azután észbe kap: elszólta magát. Kevés a gyakorlata.

- De kicsoda maga és honnét jött? Ilyesmit kérdezni! Ha valamire jelentkezni szeretne, küldje be az önéletrajzát.

            Isten őrizz!