Vitéz György: VÉGjáték

-  válogatott és új versek -

válogatta: András Sándor és Kemenes Géfin László 

Phoneix Könyvek (Kortárs 2004)

            E külcsínre keveset adó, csúnyácska, mert zsúfolt és szerencsétlenül tördelt kötet az utóbbi évtized legnagyobb költői szenzációja. Szerzőjéről még a poézis iránt fogékony olvasó sem igen hallott, szakmai reputációja csekély. Nem emlékszem, hogy nevét egyetemi éveim alatt, vagy akár az MTA Irodalomtudományi Intézetében bármikor emlegették volna. Pomogáts Béla terepfölverő kötete (Az újabb magyar irodalom 1945-1981) mindössze két alkalommal említi, akkor is pályatársaival egy bokorban. Terjedelmi okokból Borbándi Gyula nagy szemléző műve (Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia) csak röviden foglalkozik munkásságával, hazai véleményezőinek köre a mindenfele éberen ügyelő Zalán Tiboron kívül jószerivel Szakolczay Lajosra korlátozódik, komolyabb bírálatáról azonban – Nagy Csaba: A magyar emigráns irodalom lexikonjában  fölsoroltakon túl - nincsen tudomásom. Meghökkentő e visszhangtalanság, elvégre mégsem egy műkedvelő irodalmi játékait fogadja, melyekre egyébként hajlamosak a közösségükből kitaszított bujdosók. Idehaza olyannyira hiányzó gondolati lírájával Vitéz György akkor is kiérdemelné a figyelmet, ha pusztán szándékolná, ő azonban jó költő és jó gondolkodó, ezen felül pedig elég merész ahhoz, hogy szuverén módon fejezze ki magát, vagyis mondandóját engedje saját nyelvi formájában megszólalni.

            Érzik költészetén a nálunk jobbára csak az avantgardisták által ismert és értékelt nyugati modernek hatása (a lexikoncikkek szerint Vitéz maga is fordított műveikből jó néhányat), ami a legkevésbé sem ront megítélésén, sőt, versei éppen e környezetben zengnek olyan bensőségesen. Az én nyelvemen szólnak, szaggatottságukkal, olykori barokkos torlódásaikkal, majd hirtelen kihagyásaikkal az én nyugtalanságomat tükrözik. Alkotójuk bátran, nem egyszer pimaszul elegyíti a fennköltet az alpárival, a tisztát a mocskossal, de sohasem azért, hogy a posztmoderneket kövesse bármiféle értékkülönbség tagadásában, csupán a bennem kavargó értékzavart ábrázolja, miközben ravaszul magára vonja figyelmemet. Amúgy persze az utókorról is megvan a véleménye, miként azt a Till Eulenspiegel könyvheti rigmusainak publicisztikus hevületében fogalmazza. De mégsem az ilyen könnyen mormolható versei az igazán élvezetesek, hanem azok, amelyeknek átgondoltságuk, illetve átutalásaik tömeg ad súlyt.

            Korábbi terméséből többnyire a Bartók New Yorkbant idézik, holott a Missa agnostica az orom, melyre följutni Határ Győző is úgy áhított. Érdekes, hogy egyetlen általam ismert méltatója, Szakolczay Lajos mennyire félreérti, mikor tudomást sem vesz e hatalmas opus címéről és kifejezési formájának engedve vallásos alkotás gyanánt tárgyalja, holott egyike ez azon kevés műnek, ami csakugyan a kétkedés hangját szólaltatja meg sok szólamban, páratlanul gazdagon adatolva. A világ mainapság csakugyan „nem a jámborok menedéke”, hiszen „a jóakaratú legények latrinába fúlnak/ Dachauban Belsenben Vorkutában”

„Mert minden napom harmadnap (harmat nap)

mert tükrömből a halál fia bámul

mert a remény is elég lenne: (nem festett bizonyosság)

ha Fiad öt csillagsebe begyógyult

eladnám én is szívem  koporsóját”

            A fájdalom hangját intonálja, de mi máson szólhatna az ezredfordulón? Én pedig, mint gyakorló szkeptikus szaporázom e gyűjteményes kötet olvasását, hogy minél hamarébb eljussak a ’89-es átalakuláshoz, amitől kissé féltem líráját. A hazatérés lehetősége korántsem tesz jót mindenkinek, a feloldódás és az önünneplés kísértése nagy, a honi irodalom gyorsuló zúzóhengerei pedig hamar szétmorzsolják a további ellenállás fölöslegességében bizakodó vagy ahhoz már elgyöngült tájékozatlant. Az Arkánum című kötet tanúskodik is némi tétova tájékozódásról (mintha bővelkednénk követésre érdemes mintában!), de mégsem enged gondolati konokságából:

                        „ez a század büntetőszázad

                         ez a század lelkünkön szárad” (A gyalázat lemosása)

            És következik a Confabulatio Mystica 2001-es gyűjteménye a helyi létösszegzés verseivel, a magyarság sorsát jelölő két évszámot, nem kevés iróniával hívószám gyanánt említő 896-1848-cal,

                        „1. Éljen a (kufsteini, recski) magyar szabadság

                         2. Éljen a haza (már ahogy tud)”

a mulandóságot éneklő Hajnali látogatóval, a Halálom órájával, és az esetleges elérzékenyedés lehetőségét is tagadó Nosztalgiával, ami e csalódást keltő világban a végső kifosztás abszurdumát villantja föl: „Hiába/ vagy itthon, nem mehetsz többé haza”. A Végjáték címen közrebocsátott újabb versei között pedig már olyan letisztult, mondhatnám klasszikussá érett darab is föllelhető, mint a Vázlat egy agnosztikus végrendelethez, amitől eláll az olvasó szeme-szája.

Ahol nem voltam eddig, ott holnap sem leszek.

Hol nem költöttem eddig, ezután sem veszek;

arannyal írt nevem (nincs rajta ékezet)

mutatja csak, hogy egykor ő is létezett.

Feketén áll meg a golyó mikor vörösre tesz,

ajtó, ha nyílik: zárul – csikordul a retesz

és végre, végre belül is elcsitul a nesz.

Rettegnem kéne akkor: - ha nem leszek, ki lesz?

Valaki lesz. – Ezért nem kérdezem magam.

Ami történt, így történt, velem és általam.

A cél előtt megállok. Azt mondom, céltalan;

és távolodik minden ami még hátravan.