Kassák Lajos: Szénaboglya (Szépirodalmi 1988)

            Alighanem kalandos sorsú ez a kötet is, Botka írt hozzá előszót, Csaplár Ferenc rendezte sajtó alá, utószavában azt sem hallgatva el – 1988-ban vagyunk -, hogy a kiadó kívánságára elhagytak 64 sort. Vajon csak ennyit, és ugyan mifélét? Gyanús, mivel szembeötlő a hazudság: dehogy a kiadó akarta, a cenzúra nem engedte megjelenni.

            Nagy élvezettel forgatom, rokonlélek ismerős szituációban. Az elhallgattatás bántja. Felesége nyakán él, igaz, némi nyugdíjat kap 68 éves korára. Hasonlóként vélekedik a világról, a szabadság hiányáról, és abban is kételkedik, hogy érdemes-e tovább élnie. Ugyanakkor minden dacoskodása ellenére szervilisen köszönti Rákosit, és lépten-nyomon hitet tesz a baloldalisága mellett, miközben látja-tapasztalja a baloldali hatalom minden bűnét és hibáját. Fél a megvert, lecsukott és lassacskán szabaduló emberektől, egykori kollégáitól, ismerőseitől is. Vajon miért? Talán attól tart, hogy a bosszú hajtja őket, holott azok ellen kelnének föl, akikkel maga sem békülhet meg! Adeanuerban is a német revansista szellem újjáéledését látja, holott pontosan tudja, ellenfelei kicsodák. Ideológiai vakság verte volna, esetleg a tolla volt erősebb személyes bátorságánál?

Kassák Lajos: Anyám címére (Magvető 1987)

            Levélformában írt esszék saját feladatáról, a művészetről és a világképéről. Szépen fogalmaz, okos dolgokat mond és elég bátor is a kinyilvánításukhoz. Érdekes a szilárdsága: „az életet élni kell tudni, és nem gyámoltalanul meghalni érte” (222 l.), noha maga is érzi a világ elviselhetetlenségét: „már nem is anyagi nyomorúságukról beszélnek, hanem valami egészen másról, magáról a körülhatárolhatatlan világról, az életről, mint olyanról, amit nem kívánnak, s amit el sem tudnak hagyni” (184. l.). Bár pozitív kijelentéseit nem osztom, egyes vélekedéseit igen, így Dosztojevszkij felemás szeretetéről mondottakat, a spanyol polgárháború iránti gyanakvását, vagy a megváltani akarással szemben ellenszenvét. „Ha megbecsülésre érdemes ember még nem is vagyok, de vegyék tudomásul, hogy a birkák együgyűségét, az ökrök belenyugvását, a szamarak igénytelenségét és a lakájok alkalmazkodóképességét már kipusztítottam magamból. Sem egy új inkvizíció, sem, egy új bizantinizmus eszköze nem akarok lenni, és az eszmének sem torreádora, sem áldozati barma.” (168. l.)