Nagy Endre: Párizs 1913 (Palatinus 2000)

            Egy jó könyv, ami ráadásul tanulságos is. A kabarészerzőként elkönyvelt Nagy e kései – halála előtt három évvel megjelent – kötetében bizonyságot ad arról, hogy vérbeli író. Mintha csak könnyed visszaemlékezésre készülne élete kalandjára, párizsi vakációzására, adomázgatva mesél hosszúra nyúlt vizitjéről, ami egyre savanyúbbá tette. Hihetetlen dolgokat mond el a franciák zárkózottságáról és fővárosuk két arcáról: a mondén maskarát szerinte csak külföldieknek tették föl, ők valójában szorgalmasan dolgozó és kuporgató nyárspolgárok. Elbeszélése szinte észrevétlenül alakul át a kiábrándulás szomorú történetévé, amit ügyesen elhelyezett retardáló mozzanatok késleltetnek, míg az egész történet bele nem torkollik a nagy háború szörnyű végkifejletébe. Egy könnyed kis semmisség fordul tragédiába. A kiadványt Károly Márta rendezte sajtó alá az Újság közlése nyomán.

Hevesi András: Párizsi eső (Noran 2002)

            Márai lelkendező bírálata után remekműre számítottam. Pedig nem az. Még csak jó sem. Unalmas és hiteltelen munka, műfaját bajosan tudnám megnevezni. A lélektani regényhez nem bír elégendő ismerettel. Hangulatképnek sem mondanám, mivel alaptónusáról később megfeledkezik. Eszmetörténet azért nem lehet, mert nélkülözi az eszméket. Legközelebb talán még az útikönyvhöz áll. Egyetlen hozadéka Turauskas, a rejtélyes óriás, kinek elmaszatolódott alakját Mann olyan precízen írja meg a Varázshegyben. A Párizsi eső vége sajnálatosan elrontott, és újabb csalódást okoz. (Alighanem az idős Márai sem örült volna, ha újraolvassa kritikáját.)