Babits Mihály Beszélgetőfüzetei I-II. Szerk.: Belia György (Szépirodalmi 1980)

            Megrendítő olvasmány. Először is fölháborít az intimpistáskodásával. Mi közöm nekem, az olvasónak, egy író egészségi problémáihoz? Honnét veszem a bátorságot, hogy belekukkantsak éjjeliedényébe, kanüljébe, vagy akár poharába? Ha léteznek kényes adatok, úgy ezek minden bizonnyal azok közé sorolhatók. Miért hozzák tehát nyilvánosságra, csak azért, mert a szerencsétlen nem védekezhet? Dühítő továbbá, hogy a szerkesztő, aki hagyja, hogy mindenbe beleüssem az orrom, a politikai jellegű kiszólásoknál hirtelen kényessé válik és kihagyja, vagy kipontozza azokat. Babits székrekedéséről tehát bármilyen információt megkaphatok, politikai nézeteiről viszont csak mértékkel, szűrten.

            Kérdéses az is, vajon magánéletének ismerete mivel és mennyiben járul alkotásainak megértéséhez és élvezetéhez. Csak kevéssel – mondhatnám, mivel csak néhány esetben tudok meg többet egy-egy műről. Azért sem hasznosíthatom a könyvben olvasottakat, mert ez idő tájt már keveset alkot és legföljebb utólagos magyarázatai igazíthatnak el. E szövegközlés ugyanakkor mégsem teljesen elvetendő: amint végére jutottam, olyan benyomásom támadt, mintha elölről kezdhetném az irodalom tanulását. Sokat oldott műközpontúságomon. Alkotásán felül egyre jobban érdekel az alkotó maga, az ő drámájára kíváncsian ülök le és olvasom. Jegyzethalma csodásan szerkesztett (korántsem Belia érdeméből, így hozta az élet), mivel a betegség riadalmától levert ember ezernyi kínján-baján át eljut az okos és tájékozott ember fölényéhez, hogy azután egy zavart tudatú beteg megrendítő haldoklásánál kössön ki. Lám, Babitsnak szándéktalanul is sikerült a csoda: élete utolsó szakaszát csak költészetéhez mérhető művé formálta. Alighanem ez a poétai készség végső bizonyossága.

Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók Szerk.: Réz Pál, Kelevéz Ágnes, Kovács Ida (Osiris, 1996)

            Az olvasásra fordított erő és idő most sem elfecsérelt, noha a levelezés eleje csakúgy, mint az első, gyermekkori napló érdektelen, utóbb mégis felette tanulságosnak bizonyul. Némileg igazolja a pozőr iránti ellenszenvemet, ugyanakkor elképeszt és megnyer az író számára. Kosztolányi csodálatos dolgokra képes, kimagasló tehetség - egy kisszerű, érvényesülésre áhító, és azért szinte mindenre képes alakba zártan. Kit nem árult el, kit nem csapott be? És mégis ámulva olvasom verseit, cikkeit (regényeit már kevésbé, azok többnyire nem érnek föl poétikus remekléseivel), akárcsak kései följegyzéseit, ötleteit. Egy bökverse értékesebb kortársaim teljes életművénél: „Házibál. Ti édesek, mondjatok valami kéteset!” Néhány szép példájával is szolgál az önbecsapásnak: halála előtt Tolsztoj megszökik otthonról, ő meg követi példáját és egy kései szerelem oltalmába húzódik, akárcsak barátja, Füst Milán. Olykor félreérti magát, és félre diagnosztizálja betegségét is, mivel szerelmes az életbe és folytatná – nemcsak művei által. „Menekülés. Szerelem. Család. Minden hazugság.”