Durvulnak a viszonyok. Régebben még választani lehetett a szabadság nyomora és a rabszolgaság viszonylagos jóléte közt, ma a függetlenség puszta gyanúja is kétes hírbe hoz, és eleve vesztes, aki értelmiséginek tűnik. Dologtalanul tengődik, vagy magának dolgozik, holott tőle azután elvárható a hivatástudattal végzett, tisztes munka. Füst Milán szerint a kultúra: elmélyedés.

*

            Erőteljesen változik a közelmúltról szólók hangfekvése. A Szálasi korszakot (a vészkorszaknak nevezett fél esztendőt) eddig fekete-fehéren mutatták be, most viszont másként fogalmaznak: Szálasi nem volt őrült, különösebben antiszemita sem – állítja például Kardos László -, csupán egy kommunisztikus társadalmi modellt kívánt bevezetni, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban. Elképzelt rendszere falanszter jellegű volt, egyenlőségre törekedett, lényegét helyesen ragadja meg a közszájon forgó mondás: zöld a paradicsom, ha beérik, vörös. Hazaszállításakor állítólag rögtön tárgyalni akart Rákosival a hatalom megosztásáról és bizonyára csodálkozott az elutasításon. Belügyminisztere megpróbált föllépni a zsidóüldözések ellen, ő maga sem helyeselte a németek ilyetén óhaját, mivel hasznos munkaerőt látott bennük. A tömeggyilkosságokat állítólag a kezelhetetlen kisnyilasok követték el, akik később tömegesen léptek át a kommunista pártba. Ő maga aszkéta életét élt, erős elhivatottságot érzett. Amikor szemére hányták, hogy még a hívei sem értik, mit beszél, akként felelt, hogy a jóisten is káoszból teremtette a világot, többet pedig ő sem tehet nála.

            Vajon mi az oka e változásnak a beszédmódban? Történelem ismeretünk elmélyülése, vagy a napi politikai aktualitás: lejáratni, elszigetelni a szélsőségeseket, amire közkeletű eljárás történelmi gyökereik bemutatása? Félő, hogy az okok keresése helyet ismét csak a tüneteket firtatjuk, és a tisztuló beszéd így újabb hazugságok forrása lesz.

*

            Sokan dolgoznak, és alkotásaik lajstromozása szinte megoldhatatlan feladat. A legtöbb mű ráadásul csupán parafrázis, vagy annyi sem, mindössze egy gesztus, nem teljes értékű kompozíció. Ha mégis akad olyan, elvész az ismétlések tömegében, ami óhatatlanul alászállítja a művészetek ázsióját, mivel a közönség nem lel gondjai kifejtésére. A kortársakból élő művészeti ipar és kereskedelem viszont prosperálna, és a média segélyével kultuszt teremt egyesek körül. Az alkotást más, könnyebben teljesíthető követelménnyel cserélik föl, ti. „látszani kell!” Ez pedig túlfényléshez vezet, mivel a legképtelenebb erőfeszítés is csak villanást eredményez tartós világlás helyett, noha a közönség és művész egyaránt időtállóságra vágyik. Új szűrőrendszerre volna szükség, hogy előtűnjenek az érvényes művek, ám ennek mikéntjéről sejtelme sincs senkinek.