Egy alkotó elfogadásának is megvan a társadalomtörténete. Közvetlen benyomást leginkább a saját nemzedékére tehet. Ha elég korán kezdi - tehát húsz és harminc éves kora között -, onnét kerülnek ki első értői, akikkel élményközösséget alkot. Ők sejdítik meg benne elképzeléseik felidézőjét, szemléleti sajátosságaik kidomborítóját. Amennyiben hatásosan szól és megjelenése többé-kevésbé folyamatos, kialakul egy rajongói tábor, ami befolyásolja gondolkodását és további működését. Létét pedig kénytelen-kelletlen tudomásul veszik a gondolkodás- és ábrázolásmódja iránt kevesebb rokonszenvet tanúsítók is. Szín lesz a palettán, és befolyásolja a művészetről alkotott nézeteket. A következő nemzedék már tényként számol vele, és hamarosan ellene is lázad, ekként szentesítve elfogadását.

*

            Szerb Antal utolsó regényének záró sora: „ha az ember él, akkor még mindig történhet valami”. Sovány vigasz, a reménység zéró foka.

*

            Füst életakarás gyanánt aposztrofálja a művészetet. Mások az erősebb lét közeléről beszélnek, mintha az alkotás az elevenség kvinteszenciája volna. Noha érvényre juttatásában bizonyára ez is szerepet játszik, teremtésében valószínűleg kevéssé. Ha egy tőről fakadna az élettel, lenyűgözne, és talán jobban becsülnénk. A kreációt azonban többnyire másodlagosnak tekintik, a lélek fényűzésének, ami nélkül meglehetünk. Átköltözni egy képbe, transzformálódni saját alkotásunkba vonzó idea, bár egyedül csoda révén lehetséges. A szerencsések privilégiuma, legyenek mégoly betegesek vagy élhetetlenek.