Füst Milán: Nevetők (Szépirodalmi Bp., 1985)

            Korai, 1917-es kisregény, jól illeszkedik e korszak kamasz-történeteinek sorába (Szomory, Márai, Mann, stb.). A fiatal művész büszke lehetett rá, mivel erős a légköre, csak éppen az előadás módja cikornyás, motívumaiban is a szecesszió kísért (vízililiomos fullasztás, akár egy Ofélia képen). Záró mondatát, melyben mintha arra utalna, hogy akár ő lehetne a gyilkos barát, túlértékelik, aligha veendő komolyan. A szituáció átértelmezése helyett mindössze szerencsés berekesztése a véget érni nem akaró elbeszélésnek.

Bársony István: Magyar élet (Pallas é.n.)

            Huszonkét hasonló terjedelmű elbeszélés egy élhető emberi létről, amilyen talán soha nem volt ezen a világon. A szerző nem ismer meglepetést, hőseinek nincsenek hátsó szándékaik, noha szenvedélyesek – leginkább szerelmesek -, pillanatig sem titkolják vonzalmukat, nyílt lapokkal játszanak. Alaphelyzetek, kevés fifikával, annál nagyobb helyzetérző képességgel megrajzolva. A miliő fontosabb a cselekménynél, ha azt olvasom, hogy a nyárfa árnyékában egy kecskefejő kerreg, biztos lehetek abban, e madár hangicsál ott és nem másik. Nyugalmat árasztó írások, talán ezért sem túl érdekesek a gyötrelmeken nevelődött, urbanizált kortársnak.