Lev Tolsztoj: Elbeszélések 1863-1886 (Magyar Helikon 1965)

            Az összkiadás második kötete voltaképpen két nagy elbeszélésre szűkül, a többi irodalmilag nehezen értékelhető példabeszéd és tanmese. Utóbbiak mosolyogtatóan naivak, olykor bosszantóan ostobák (Nietzsche a haját tépné, mondván: rabszolgaerkölcs), lesír róluk a balga jó szándék. A Kozákok azonban érdekes és szép, kisregény terjedelmű elbeszélés, az író diadala a népnevelő és próféta felett, az Iván Iljics halála pedig remekmű. Kivált a vége zseniális, ahogy a halált bejelenti: „- Vége! – mondotta valaki fölötte. Iván Iljics meghallotta a szót, és elismételte lelkében. »Vége a halálnak – mondta magának. – Nincs többé.« Beszívta a levegőt, a sóhajtás közepén elakadt, kinyújtózott és meghalt.” (Szőllősy Klára fordítása) Furmányos zárlat, ironikus lelemény.

            A Kaukázusi fogoly riportnovella, a többi fejvakarás.

Lev Tolsztoj: Gazda és cseléd, Hadzsi Murat és más elbeszélések ford: Németh László és Szőllősy Klára (Európa 1961)

            Az öregkori elbeszélések elegyes gyűjteménye, hiszen akad benne tételnovella, naplójegyzet és vitairat is. Meghökkentő érdekessége az író radikalizálódása: határozott karaktert ölt szubjektív vallásossága, a Bibliára támaszkodva elutasítja a pravoszláv egyház (és alighanem minden egyház) buzgalmát, ugyanakkor szokatlan megértést tanúsít az iszlám iránt, aminek hívei mintha jobban őriznék magukban a tiszta eszményeket, mint a meghódításukra törő keresztények. Az viszont páratlan, ahogy szembefordul kora hatalmasságaival, jelesül a cárral. Kegyetlenül súlyos ítéletet mond ősei felett, minden szépítgetés nélkül ostoba baromnak festve le őket. A hatalom gépezetét öncélúnak, ostobának és eredménytelennek minősíti. Fura a mély hit és a már-már forradalmi elkeseredés ilyen vegyüléke. A félreértések elkerülése végett írásainak zöme nem elsődlegesen szépirodalmi indíttatású, hanem agitatív, és ennek megfelelően mindent kimondó, illetve fogalmi pontosságra törekvő. Az írói kvalitás azonban soha nem hagyja el, és olykor egészen különös vegyülékét hozza létre a föltételezhető ideologikus szándéknak és a megidézett reális életnek, mint például az Isteni és emberi dolgok című elbeszélésben, ahol a kevéssé rokonszenvesnek mutatkozó forradalmárok és a mély átéléssel fölidézett istenes öreg kölcsönösen félreértik egymást. Miközben ugyanaz a sors jut osztályrészükül: mindketten meghalnak, csak míg az egyikük keservesen megszenvedi az öngyilkosságot, addig a „természetes halállal” elpusztultat gyönyörűséges álmok kísérik cellájában. A kép ráadásul igaz is, mindössze az a kérdés, hogy mi jobb: ha sorsunkon könnyítve becsapjuk magunkat, vagy ha szembenézünk életünk kilátástalanságával?

            Akad egészen modern írás is, mint a Körtáncra emlékeztető tanmeséje, A hamis szelvény, máskor nyögvenyelős megszívlelendő tanulságot hordoz, mint a Bál után, és akad töredék is (Fjodor Kuzmics sztarec hátrahagyott feljegyzései), legtöbbet mégis a Hadzsi Murat foglalkoztat. Úgy hittem róla: modell-novella lesz, Tolsztoj azonban nem sétál csapdába, élettel telíti a kínálkozó sablonokat, és végül olyan rejtélyesen egyszerűvé teszi írását, hogy az csakugyan fölidézi az életet (és mellesleg sokat elárul a csecsen – orosz szembenállás históriai gyökereiről). A fordítás jó, a kiadás viszont hiányos, mivel az orosz gyűjteményes sorozatból válogattak, és mellőzték annak föltehető jegyzetapparátusát, márpedig igencsak elkelne néhány tájékoztató megjegyzés.