Ambivalens érzésekkel hallgatod Juhász Ferenc keserű szavait: mostanság előfordul, hogy egy oldal szalonnán él, mivel nem kap fölkérést, publikáció híján pedig az élelemre sem telik. Gyalázat, ha egy poéta nyomorog, kivált az olyan kvalitású, mint a panaszkodó. Hajdani szerepét azonban elmarasztalod, és kínosan feszengsz, mikor a középszer uralmáról beszél, melynek - Aczél révén - egyik támogatója volt. Még az sem biztos, hogy látomásos költészete eleve magasabb rendű a dalszerűnél, a töredékesnél vagy az egyágú filozofikusnál. A mítosz iránti érdeklődéséből - akármennyire időszerűnek tűnjék is – regresszióra gyanakszol, mintha pironkodna evilágiságán, és némileg kényszeredetten baktatna a divatos metafizika nyomában. Ettől persze őt is megilletné a biztos egzisztencia joga.

*

            Kiszolgált Prakticádat forgatod, amivel annyi emlékfotót készítettél: vajon használható-e még? Lámpája tilosat mutat. Reménykedsz, hogy csupán az elem merült ki, hiszen benne még a film is, majd kedvszegetten tolod félre. Nem emlékszel, mi baja. Amióta utoljára kézbe vetted, elnyűttél már két másikat, több fényképezni valód pedig úgy sincs. 

*

            Móricz öregkora, akár Tolsztojé, az önbecsapást példázza. Sem tudás, sem tapasztalat, sem tehetség, sem az önelemzésben tanúsított jártasság és szorgalom nem véd meg egy tanulatlan lotyótól, bárki az orrodnál fogva vezethet. Hamisak az ilyenkor átélt nagy fölismerések, csúfot űznek belőled. Jobban teszed, ha inkább mulatsz rajtuk, akárcsak naiv hajlandóságodon, mert így legföljebb rigolyás vénembernek néznek, de mégsem huppansz fenékre, szánalmas pojáca.