Nesze semmi, fogd meg jól!

            Egy középiskolai témazáró tesztlapján méltán hüledezhet a régebben végzett szakember. Talán nem is azon hökken meg, hogy a gimnazistáktól követelt fogalmi ismeretek számottevően meghaladják az egyetemen tőle hajdan kívántakat, inkább használhatóságuk iránt támaszt kételyt. Sehogyan sem érti, mi szüksége lehet ennyi mélyreható, finom elemzési módra és összehasonlító eljárásra azoknak, akik egyébként nem olvasnak. Vajon mitől fontos F. Schleiermacher esztéta profetikus elgondolása a hermeneutikai körről egy olyan diáknak, aki nemhogy a szerző munkáit, még a kortárs német írókét sem forgatja, a jungi archetípus-elméletről pedig harangozni sem hallott? Az MTA Irodalomtudományi Intézete egykori „okos fiúinak” találkozóin minduntalan elbóbiskolt örömest beülne most egy szakszemináriumra, hogy tájékozódjon arról, milyen hatással bírt az irodalom alakulására E. T: A. Hoffmann, E. A. Poe és A. Sz. Puskin. Szeretne találkozni egy hozzáértővel, aki az obligát válaszon felül, ti. hogy nagy, a rendelkezésre álló mintegy négymondatnyi terjedelemben is érdemleges feleletet adhatna e kérdésre! Különösen jó néven venné, ha a teljes életművek világirodalmi hatását mindössze a kötelező olvasmányok sietős átlapozása után körvonalazná előtte.

            Gyanítja továbbá, hogy még a legkurtább esszé sem férne el fél oldalon, ami egyértelműen kizárja az ilyen, lehetőségek határáig tömörített eszmefuttatás tíz percen belüli lejegyezhetőségét. Vagyis pusztán technikai meggondolásból sem tartja kivitelezhetőnek a kapott feladatot, az alábbi idézetek igazolását: 1. „A régiek költészete a birtoklás költészete volt, a miénk a sóvárgásé…” (A. W. Schlegel), illetve 2. „Úgy érzem, hiányzik költészetünknek egy középpont, ami a mitológia volt a régieknek. Nekünk nincs mitológiánk. De hozzáteszem, közel vagyunk ahhoz, hogy végre legyen…” (F. Schlegel). Érdemi válaszra pedig azért sem volna kapható, mivel az utódok bölcsességében elterpeszkedve csupán a testvérek kijelentéseit cáfolhatná, aminek jogát viszont fenntartaná a mai diákoknak is. Nyugtalanítja, mikor egy megérzésekre hagyatkozó föltevés racionális igazolására szorítják. Leginkább persze a záró feladat hergeli, melyben arra buzdítják, írjon A romantika címen egy ötsorost. Mielőtt kellőképpen örvendezhetne alkotóerőinek serkentésén, szembesül a követelménnyel: emelkedjék a cinquain magasába! Akármint kotorászik elméjében, e versformának ott nyomát sem leli. Igaz, másutt sem találja, pironkodva nyitja meg tehát az Internetet, ahol szörfölgetve Jávori István tanár honlapján ráakad a keresett metrumra. A nála látott példák nem sok kétséget hagynak afelől, hogy a választott forma kevéssé poétikus, alkalmazása inkább pedagógiailag javallott. Bár József Attilán és Weöres Sándoron felül más költőtől nemigen várhatna frappáns megoldást - újfent sajnálhatja, hogy a nevezettek már elhaltak -, szívesen megismerkedne néhány elfogadható kísérlettel, elsőbben is a feladat kitűzőjének próbálkozásaival.

            Az irodalom tanárai persze hosszú ideje küszködnek már tanítványaik hiányos olvasottságával, amire két szélsőséges válaszstratégiát dolgoztak ki: a proli gyerekek általános iskolájában gyakran és sokat meséltek, hiszen tudták, nem támaszkodhatnak semmilyen otthonról hozott tudásra. Amikor csak tehették, verseskötetekből és regényekből citáltak, ekként szoktatván betűhöz nebulóikat. A külvárosi gimnáziumban más utat követtek: kegyetlenül bemagoltatták a tanrend által előírt fogalmi és tárgyi ismereteket, tekintet nélkül arra, hogy diákjaik mint fogadják azokat, illetve mit kezdenek velük. Akiket rákapattak az olvasásra, máig sem tudják pontosan kifejteni, miért kedvelnek valamit, illetve hogyan hat rájuk, de a metrón, buszon, vasúton - és olykor még a tévé után is - szívesen forgatnak egy-egy könyvet. Akik viszont többé-kevésbé pontosan felelhetnének a kérdésre: miért tetszik ez vagy az, ritkán szorulnak efféle meggondolásra, hiszen alig olvasnak. Írást jobbára kényszerből vesznek kézbe, és csak olyasmit, ami munkájukhoz vagy napi életvitelükhöz elengedhetetlen: műszaki dokumentációt, szakszöveget, adóívet. Számukra az irodalomesztétikai ismeretek hasznavehetetlenek, mindössze érettségi tételként fontosak, félórával a vizsga után akár el is felejthetők.

            Az irodalomtudomány fejlődésével, valamint a társtudományokkal lépést tartani akaró tanárok kétségbeesett buzgalommal tömik diákjaik fejébe az újabb és újabb nélkülözhetetlen elméleteket, továbbá a megértésükhöz szükséges fogalomtár szókincsét, noha maguk is tisztában lehetnek szorgalmuk hiábavalóságával. Mind aprólékosabb elemzésre képesítik növendékeiket, akiknek fáradságosan megszerzett tudása olvasási gyakorlat híján egyre kevésbé kamatozik. Tanár és diák így akarva-akaratlanul egymást csapja be. Mindketten úgy tartják: kemény munkájuk kárba vész, bármennyit adjanak is a másiknak, cserébe mindössze névleg kapnak valamit: nesze semmi, fogd meg jól!