Határ Győző: 2984

(Magyar Napló 2007)

            Posztumusz kötete a szerző kézjegyeit hordozza, és nemcsak megbízható kvalitásról tanúskodik, hanem a karakter szilárdságáról is. Előző kiadványaira emlékeztet összetéveszthetetlenül erős és gyakorta modorosságba fulladó stílusával, szerteágazó gondolataival, lenyűgöző szellemi tájékozottságával, valamint elképesztő műfaji kevercsével. Gazdag a kínálat, akad itt filozófiai kisesszé, memoártöredék, publicisztikus füstölgés, tandrámai dialógus-részlet, valamint néhány vers. Utóbbiak kitűnőek és éppen ezért leszóltak. A költői énjében biztos Határ nem győzi csepülni a poézist, elmondja róla, hogy „elsődleges rangja és jelentősége szerint - nem hogy a történetírás, de az irodalom minden más műnemének alatta marad” (245. l.). Kivált lenézi a Közép-Európai kultúrán átlengő költőiséget, a praktikumtól irtózást, ami nem is csoda, mivel ahelyett, hogy szembesítene a semmibe zuhanással - mint Nisszai Szent Gergely mondta - a „tudomány és művészet nyúlgátépítés a halál ellen” (202. l.).

            Pedig könnyedén abszolválja a magára rótt feladatokat, érzéseit és gondolatait remekbe önti, ahogy a Magának halt meg, a Világvége, illetve a Panasz című költeményében, mégis mintha a kilencvenedik életéve táján képzeletét mindinkább foglalkoztató halál többet vagy más követelne tőle. Irodalmár létére nem éri be az alkotással, szerepét filozófusként határozza meg: „ahogy a néhai görögség alámenő elköltözöttjei az elíziumi mezőket – úgy választjuk mi, útszélen üldögélő világot-figyelő elmélődők örök hazául: a filozófiát” (184. l.).  Bizonyítani jobbára már csak a bölcselet terén szeretne, műveltségét kamatoztatva a köznapi olvasó számára legföljebb névről vagy még akként sem ismert gondolkodók tömegét idézi – lehetőleg eredeti nyelven -, és nem egy, eddig ostobán mellőzött, fontos aspektusra hívja föl a figyelmet: „a  »Platónhoz fűzött lábjegyzetek« harmadfélezer éves whiteheadi korszaka és a neoplatonizmus uralmi deleje után a filozófia új fejezete az iszlám Suhrawardiján és a zsidókereszténység Plotinoszán túl – aktáikat leólmozva-lezárva – innen kezdődik, ha elkövetkezik” (188. l.). Másoktól kölcsönzött, illetve az általánosan elterjedt hamis nézetek inspirálta észrevételi azonban nem állnak össze rendszerré. Diszciplínájában jártasabb annál, semhogy bízzon efféle próbálkozások eredményességében. Belátja azt is, hogy életidejének vége tájt bármiféle szisztéma fölállítása meghaladja lehetőségeit. Sohasem felejt el azonban oda-oda sandítani arra, ami színre nagy egész, noha talán csak fonákja, a mindenünnen előtolakodó semmire.

            Szemléletét a pusztulás, az omlás, a vég élménye színezi át, még az írásainak formálisan keretet adó ezeréves visszatekintés sem ment tőle, amivel egyben cáfolja is szűkebb világunk jövőjéről alkotott nézeteit. Nemegyszer megesik vele az ilyen skandalum, sevallásuként – ahogy magát nevezi - például tudja és belátja, hogy mekkora értelmetlenség hitbéli viták folytatása, és azt reméli: a vallásszédelgők torkára harcos megtámadásuk helyett a jövő közönye forrasztja majd a szót, mégsem állhatja meg, hogy lépten-nyomon ne bocsátkozzék szellemi hadakozásba. A sok contradictio in adiectonál azonban fontosabbak pontos megfigyelései, így látja például az elaggultak helyzetét: „Marginalizálva, a kéretlen kommentátorok szerepére kényszerülve, már az se számít, ha odafordulnak – nem fordulnak, labdába rúgnak – nem rúgnak, tanáccsal szolgálnak – nem szolgálnak. Ki figyel a pálya szélére szorult kuncsorgókra?” (178. l.) Hasonlóképpen tanulságos, amit Új Arisztokráciánkról mond: „Erősen kompromittált háromperhármasok. Egykori szürke eminenciások, megbízott média-manipulátorok, publicisták, tudósok, színészek, írók, filmrendezők. Ők az Újgrófok, Új-bárók. Megszólításuk: TENNEN-, ill. FENNEN-KEGYELMESSÉGED; PROMINENIÁD; stb.” (38. l.)  

            Amennyiben nem élheti ki irodalmi hajlamát a drámai fokozásra, variációs ismétlésekbe bonyolódik, esetleg bizarr szófacsarással nyűgöz le. Az utóbbiakról sajnos korántsem biztos, hogy kizárólag neki köszönhetik létüket és nem az unos-untalan csepült rémnek, a nyomda ördögének (különösen az idegen szavak le – illetve elírásánál érzem e kétséget). Ritkán, majdhogynem kivételképpen – mint az Üdvre mentem krokijánál - jut el a megszenvedett egyszerűségig, ott viszont produkciója zavartalanul teljes és élvezetes.